- Aisa nem sietnél egy kicsit?
– Persze Brian nem tudja megérteni a dilemmámat, ő csak sietne hogy oda érjen
kémia órára.
- Ha ennyire fontos akkor
menj! Nekem amúgy is lyukasom van. – fordultam felé kissé frusztráltan.
- Ezt azért előbb is
mondhattad volna drágaságom! – megforgatta szemeit, és felkapta a táskáját a
földről.
- Mondtam, hogy nagy kislány
vagyok és elintézem. – ne hogy már hagyjam hogy én legyek a hibás.
- Azért vagyok a barátod, hogy
mindenfelé kísérgesselek, de most lépek cuncuskám, puszcsi! – közelebb hajolt,
hogy lenyomja nekem a szokásos három puszis nyavalygását, de én elrántottam a
fejemet.
- Brian ha még egyszer így
beszélcsi akkor úgy pofánbaszcsi, hogy a falcsi adcsi másik pofoncsi! –
fapofával reagált a vigyort erőltetett arcom és a magam elé tartott mutató
ujjam látványára. – Menj órára mert el fogsz késni! – hessegettem el végül .
- Suli után haza vigyelek? –
kérdezte még az ajtóból .
- Át is jöhetnél átnézni azt a
nyavalyás föcit. - hát most hogy ne vettem volna elő a kutyus szememet?
- Rendben. – Azzal kilépett az
igazgatói irodából.
Tudom, hogy Brian a saját
nemébe tartozókat kedveli jobban, nem pedig a nőket, talán ezért is barátkozom
vele , de a kapcsolatunk mindig is ilyen volt. Már annyiszor megbeszéltem vele
hogy legyen inkább, az igazán pasit képviselő egy „olyan” kapcsolatban. És ő
mindig azt mondja hogy ez csak akkor dől el igazán mikor találkozik majd valami
olyan sráccal aki elfogadja úgy ahogy van .
- Kisasszony, ha megkérhetem
akkor legközelebb ezt a „csi”-s szöveget az iskolán kívülre tartogassa. – Az
iskola titkárnőnek persze mindig, mindenbe bele kell szólnia. – Akkor aláírja a
jelentkezési lapot vagy nem? – Mutatott rá a pulton pihenő lapra.
Ez csak egy iskolai verseny.
Nem igaz? És ha nem is kerülök tovább a nemzetközi válogatóra akkor sem dől
össze a világ. Veszíteni nem veszíthetek.
- Azt hiszem …- nagyot
sóhajtottam, és a tollat egy mozdulattal végig vontam a lapon.
- Köszönjük a jelentkezését
Still kisasszony! – azzal kihúzta a lapot a kezem alól és egy nagy papír
kupacra helyezte. – Szerintem biztos akad elfoglalni valója valahol a következő
óráig.
- Elkérhetném a zeneterem
kulcsát? – Kérdeztem félve, de még mindig a papír kupacot néztem, ami óriási
volt. Minimum 30 jelentkező lapult ott a pult mögött.
- Fél órára? – Ezúttal nem a
titkárnő szólt hozzám hanem egy jól ismert hang.
- Tudja tanár úr… a zene
nyugtató számomra. – az igazgató úr volt az egyetlen tanár, akit igazán
kedveltem az iskolában. Mindig is tisztelt tudó voltam minden tanárral, de vele
még inkább. Talán egy nem létező nagybácsira emlékeztetett a messzi távolból.
- Tudom Aisa! Menj csak. Én
adok rá engedélyt. – Egy kedves mosollyal leakasztotta a kulcsot a már jól
ismert helyről, a titkárnő asztalának belső faláról és a kezembe nyomta.
- Köszönöm szépen! – Zsebre
tettem a kulcsot , felkaptam a földről táskámat és meg is indultam a kijárat
felé . A titkárság – még ha nem is büntetésből vagyok itt, hozzá tenném
büntetésből még sosem jöttem ide- számomra nyomasztó és idegen hely volt.
- Menjen csak! – kedves
mosollyal az ajtó felé bökött és én már ott sem voltam.
