- Van valami elképzelésed, vagy dobjak fel én ötleteket? –
Becca nem éppen úgy fogta fel a shoppingolást, mint ahogy én elképzeltem.
Elég régóta üldögéltünk már a jeges kávénk felett és
beszélgettünk mindenféléről. Amikor azt mondta menjünk shoppingolni, azt hittem
hogy valami őrült bevásárló körútra indulunk, de nagyot tévedtem . Merem
megkockáztatni, hogy csak a nagybácsijának mondta direkt ezt, de az már nem az
én dolgom. Egy sarki kávézóban húzódtunk meg az egyik legtávolabbi sarokba, az
ajtótól és az ablakoktól, talán éppen ezért éreztem azt a bizonyos
kellemetlenséget, mikor a pincér érdekes arckifejezéssel jelent meg előttünk. Mindegy
is, lényegében az elég furcsa hogy csak most jött fel a „zene” téma. Eddig
beszélgettünk Párizsról, arról hogy mennyire kényelmetlenek manapság a turné
buszok- mondjuk szerintem egyáltalán nem- és hogy természetes szőke e a hajam
vagy csak jó a fodrászom -(?)- .
- Az igazat megvallva, semmiképpen nem szeretnék egy újabb
szerelmes számot írni. – régóta gondolkoztam már ezen és annyira unom már, hogy
mindegyik sztár száma arról szól 90%- ban, hogy : jajj szakítottunk -vagy; jajj de
boldog vagyok a szerelemtől.
- Ez egy Szép gondolat. – elgondolkodva beleivott kávéjába
majd figyeltem, ahogy sietve táskája után kap és kihalász belőle egy füzetet és
egy ceruzát. – Akkor miről szeretnél írni?
Láttam egy kis gúnyos mosolyt az arcán, de jogosnak éreztem.
Még én is nevetségesnek éreztem kicsit magam. Éreztem, hogy kezd kiszáradni a
szám egy kicsit, a kávé viszont olyan émelyítően édesre sikeredett mikor
ízesítettem hogy képtelen voltam 2 kortynál többet inni belőle.
- Miről lehet írni ezen kívül? – félve néztem fel rá,mire
csak egy szemforgatást kaptam. Fantasztikus. Egyre szánalmasabbnak éreztem
magam.
- Hitről, Álmokról, utazásról … soroljak még? – sóhajtva,
láttam, hogy az arcvonalai megváltoznak, és kevésbé lekezelő hang ütötte meg a
fülemet is. – Figyelj… ki az -vagy mi az, ami éltet, ami feltölt, ami eltereli a
figyelmedet, jobb kedvre derít, vagy éppen segít levezetni a feszültségedet?-
Ezen a kérdésén nem kellett sokat gondolkoznom.
- A zongora. – mondtam határozottan. Éreztem, hogy szívem
gyorsan kezd zakatolni. Izgatott lettem . Úgy éreztem, hogy találtam valamit,
amin végre elindulhatok.
- És mit szeretnél most? Mi a következő lépés? – kérdezte
könyökére támaszkodva.
- Írni egy dalt egy új zongorán! – ez volt, ami először az
eszembe ötlött és én kimondtam , és meg is jelent a fejemben egy dallam.
- Rendben! Akkor mit szólsz ahhoz, ha valami olyasmi lenne
hogy … I could write a song with my new
piano… - énekelte én pedig csak vigyorogni tudtam . Ezen az egy soron .
- A dallam pedig… tütü dü düm …. – ujjaimat lenyomtam az
asztalon, mintha a zongora billentyűje lenne és ismételgettem ugyan azt.
Egyszer csak halk taps jött mellé, amit Becca kreált.
- Ez lesz a kiindulási alap, jó ? – mosolyogva írta le az
első sort lapjára. AZ ÉN ZENÉMHEZ! Izgatottságomban és boldogságomban
felnevettem.
- Egy sortól ilyen boldog lettél? – kérdezte ő is mosolyogva.
- Mostanában örülök minden apróságnak. – vállat rántva,
próbálgattam fejembe tovább játszani a szavakkal, hogy még mit tehetnék hozzá
magamból ehhez a vicces dallamhoz.
- Tehát? Ki a srác? –Kérdése rögtön belém fojtotta
jókedvemet.
- Milyen srác? – kérdeztem, mint aki nem tudja mire is megy
ki ez a kérdés.
- Ne játszd a hülyét! – rázta meg sóhajtva fejét és állát
megtámasztva kezeivel közelebb hajolt. – Aki miatt egyszerre vagy szomorú és
boldog is. – telitalálat volt.
- Ami azt illeti , nem lényeges… - mit mondhattam volna? Én
magam sem tudtam mi van most.
- Egy pasi mindig lényeges egy lány életében. – hihetetlen
hogy 2 évvel fiatalabb nálam . Mintha a nagymamám mondatait hallottam volna . –
Meghatározó, fix pont, aki miatt utat változtatsz és teljesen meg is változol.
- Aki bánt, összetör és mégis a legnagyobb támaszom az
életben? – kérdeztem helyeselve, ő pedig elmosolyodott rajta, de el kellett
keserítenem. – Nem akarok róla beszélni, ha nem baj. – láttam rajta a
csalódottságot, éppen ezért folytattam . – Még eléggé emésztem , és nem is
tudom igazán mi van. Félre ne értsd! Szívesen mesélnék, csak nem is tudom miről
kéne… - Kínosan mosolyodtam el ő pedig egy kis idő után elmosolyodott.
- Majd ha van kedved… - összepréselte száját és megértőn
nézett rám, én pedig megkönnyebbültem kicsit. – … de most! – csapta össze
tenyerét. - Második sor! … had lássak még egy mosolyt.
Próbáltam komolyan nézni rá de a végén mind a ketten csak
elmosolyodtunk és újra próbálgatni kezdtük a szavakat, míg egy egész tűrhető
kis dal össze nem jött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése