12.fejezet "...ki vagyok ?/. "

A hétvége viszonylag hamar eltelt. Lassan jönnek a vizsgák és tanulni kell rájuk , bár nincs sok kedvem ehhez az egészhez. Brian felajánlotta a hétvége folyamán, hogy segít szívesen gyakorolni a versenyre. Bár azt azért közölte, hogy kétli, jobban fel tudna készíteni egy Justin Bieberhez képest a , de mellettem áll, mint egy barát, és ez kicsit javított a hétvégi hangulatomon. Apropó, Justin! Illene megemlítenem, hogy mire elszívtam a cigit, amire rágyújtottam és visszamentem a pult mögé, hogy egyúttal nyugodtabban neki láthassak ismét a munkámnak, az asztal ahol ültek üres lett. Valahol bökte az oldalamat, hogy vajon a két leányzóval távoztak e , vagy külön-külön.

Most viszont hétfő van, és nekem suli . Briannal megbeszéltük hogy a szekrényemnél találkozunk fél nyolckor. Két perc múlva fél nyolc volt, mikor beléptem az iskolaajtón és most szlalomozok a diákok között a megadott találka helyre. Azonban most valami más. Akkor vettem észre a változást mikor olyan érzésem támadt hogy összesúgnak mögöttem, de nem csak egy ember hanem többen is egyszerre vagy külön-külön. A lányok egymás füléhez hajoltak , sugdolóztak majd kuncogtak , a fiúk vállon bökdösték egymást és felröhögtek mikor rám néztek . Éreztem hátamon a szemüket. Rossz érzés kerített magába, és az út sokkal hosszabbnak tűnt a szekrényemig mint álltalában. Mikor elértem a szerkényemig Brian nekidőlve várt, rám.

- Szia! – köszöntem neki bár kicsit furcsán, mert pont az én szekrényemnek támaszkodott.

- Hogy vagy? – kérdezte szomorkásan , mintha meg kéne legyek törve. Bár kicsit furcsán éreztem magam de nem voltam megtörve.

- Mi bajom lenne? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel mire ellépett a szekrényemtől .

A szekrényemre egy kép volt ragasztva. Vagyis nem egy kép hanem olyan képek ahol a konyhában sült krumplit sütök, és üdítőt töltök , a harmadikon pedig pont az a pillanat volt mikor pénteken az a hapi nyakon öntött a sörével . Brianra néztem, aki sajnálkozva figyelte reakciómat.. Majd a feliratra a képek alatt. „Kézilány” . Ezek szerint jól éreztem hogy az egész suli rajtam röhög.

- Míg eljöttél idáig egy képet sem láttál? – kérdezte közelebb lépve majd letépte a szekrényemre ragasztott képet és összegyűrte.

- Miért csinálják ezt? – kérdeztem sokkos állapotomban. Megalázottnak éreztem magamat és elveszettnek. Azért mert dolgozom, lenéznek .

- Ne vedd magadra. – közelebb lépett és megölelt.

Hogy a fenébe ne venném magamra mikor konkrétan rólam volt szó?!

***

Az interneten állítólag egész hétvégén terjedtek a képek csak én nem vettem őket észre. Rosszul éreztem magamat, amiatt hogy kinevetnek. Hallottam, hogy a kötényemmel gúnyolnak, és hogy az iskola nagy része egy mocskos pincérlánynak talál. Ez volt a legkevesebbik problémám, mindaddig, míg az ebédlőbe nem értünk kajaszünetkor. Tudtam hogy Rose csinálta ezt. Ő tette teli az iskola falait a rólam készített képekkel . Amikor megláttam legszívesebben neki estem volna de mégsem tettem . Brian mellettem mikor megtorpantam, megfogta a derekamat és tolni kezdett az üres asztal felé .

- Nyugi! Tudod hogy egy hét alatt lecseng az egész … - próbált csitítani mikor rájött hogy el kell mennünk Roseék asztala mellett.

Ekkor vettem észre, hogy nem egyedül ül. Sok pincsikutyája között… nem jobban fogalmazok . Sok pincsikutyája nem csak őt vette körbe hanem Justint is. A barnaszemű srác nem foglakozott semmivel, legalábbis így vettem le. Rose viszont teljesen rá volt csavarodva. Hát igen , az élet nem éppen meglepő mostanság. Várható volt hogy ez a két ember egy társaságra talál ha nem is egymásra.

- Nézd a kis pinceegeret meg a Buzi barátját! – kuncogott fel nyávogós hangján Bree, majd az egész bagázs körülöttük egyszerre nevetett fel .

Kis ellenállást tanúsítottam Brian határozott tolásának, amit szinte meg sem érzett. Fel akartam venni a harcot. Cecalina Ahern szavai repkedtek a fejemben : " Ne hagyd hogy az emberek átgázoljanak rajtad! Ez a te életed. Ha kell valami, merj lépni, és kapd el , mert senki nem fogja tálcán eléd hozni azt amire vágysz . Védekezz! Ne hagyd magad! A jó kislányok mindig második helyre szorulnak"

- Na mi van a melegítő fölső bevédi a pincérlányt? – Rose hangja csak tovább szította a tüzet, ezúttal a nevetésre viszont visszafordultam. Nem fogom tűrni, hogy megalázzanak , ha egy hétig aláznak , ha egy napig, akkor sem . Én nem hagyom!

- Megmondanád hogy mi bajod velem te felpöffeszkedett plázaringyó? – lecsaptam a tálcámat asztalukra Justinnal szembe majd felegyenesedetem karba tettem a kezemet és Rost figyelve vártam. Álltam a tekintetét, mintha oda közöztek volna.

- Aisa, menjünk! - Brian próbált indulásra bírni, de lelöktem magamról a kezét.

- Én ugyan nem hagyom magam. – jelentettem ki és továbbra sem tévesztettem el Rose önelégült vigyorgó arcát a szemem elől. Brian csendben maradt.

- Hogy mi bajom van veled? Ez egésze egyszerű : Az hogy létezel! - vigyorodott el majd egy pillanat alatt felhúzta flegma arcát.

- Ekkora ellenfelet látsz bennem? – kérdeztem tőle magabiztosan. Erre egy cseppet meghökkent de talán csak nekem tűnt fel.

- Tudod mit látok benned? – Horkant fel. Láttam hogy Justin is felnéz a kajájáról és kettőnk között kapkodja tekintetét . – Azt látom hogy egy senki vagy . Egy retkes kis mitugrász aki nem tud beletörődni abba hogy egy rakás szar. Ahogy azok is akik körül veszik. – itt egy lenéző pillantást küldött Brian felé . – Menj is csak vissza akis porfészkedbe pincérlány. – nevetése ami kitört a szájából , megtört. Mindenki rajtam nevetett az étkezőbe. – Mindenki látja hogy csak irigy vagy rám . Gondoltam ezt megmutatom mindenkinek . Problem? – flegmán ölbe tette a kezét majd végig mért. – Egy senki vagy ! – köpte még oda.

Biran átölelte a derekamat , én pedig egy pillanatig megrökönyödve hagytam . Annak amit mondott semmi értelme nincsen. Rose butább mint a seggem. Nekem mégis rosszulesett. Nem is az amit mondott, hanem az hogy mindenki rajtam nevet. A szívem hevesen vert a testem pedig felhevült a dühtől és a mai napi megalázástól .

- Gyere Aisha! … Menjünk ! – húzott volna Brian de én kiléptem keze közül és az ellenkező irányba indultam.

Visszaszólhattam volna, de nem lett volna semmi értelme. Nem akartam már harcolni, nem volt hozzá erőm. Semmi bajom nem volt addig ameddig ő nem kezdett el belém kötni. Rosszul éreztem magamat. Ki ne érezte volna magát rosszul akkor ha még az is rajta nevet egy iskola folyosóján aki nem is ismeri igazán. Még egy darabig hallottam Briant ahogy utánam szól. De nem tudott utolérni mikor elkezdtem futni a folyósón. A könnyeim fojtogattak és a csomó ami a torkomban keletkezett fel le csúszkált a nyelőcsövemen ahogy a testem megrázkódott. Igen erős voltam , de csak kívül. Jókedv, vidámság, mindez csak álca, hogy fájó lelkem senki meg ne lássa. Kifelé mosolygok, de belül pereg a könnyem. Azon kívül hogy nem néztem el neki a beszólásait és a lekezelését , nem voltam én rossz ember. A nagy futásban észre sem vettem merre megyek,csak futottam,és gondolkodtam. Már csak azt vettem észre,hogy a testem automatikusan az "életemhez" rohan. A zenéhez. A zeneteremhez. Megrökönyödtem mikor elé értem , mert tudtam hogy bezárva szokott lenni . Nem is tudom miért próbáltam meg benyitni. Megijedtem mikor a nagy lendülettől a kezem alatt a kilincs lenyomódott és kattant. Nem érdekeltek a következmények. Zenére volt szükségem, most rögtön azonnal! Becsuktam magam mögött az ajtót, miután körülnéztem hogy lát e valaki de megbizonyosodtam hogy ezen a folyosón már nem volt senki .

Abban voltam csak biztos, hogy az összes hangszer közül, amin játszani tudok a zongora áll hozzám a legközelebb. Nagyon sok számot - mai számot - tudtam már fejből. Nem válogattam igazán. Leültem a hosszúkás székre a gyönyörű hangszer elé és a billentyűre tettem a kezemet. Hagytam, hogy a szívem mondja meg, hogy mi nyugtatna most le. Behunytam a szememet és lenyomtam az első billentyűket. Innentől kezdve hagytam, hogy a zene átjárja a testem.

Rosszul voltam, le kellett vezessem a feszültségemet. Ilyenkor saját magamat kell lenyugtassam mert , más nem tudja megmagyarázni hogy ezen nem szabadna felhúzni magamat. El kell határozzam, hogy nem érdekel . De nagyon is érdekel. Az a baj, hogy nem bírok ennyi feszültséget egyszerre. Utáltam, ha nem érzem jól magam valahol és most nem érzem jól magamat. Egyáltalán nem akarok bejárni az iskolába sem. Mindenki rajtam nevet. Nem szabadna felvennem. Nem ezek a terveim. Nem szabadna függenem tőlük, de ez olyan rossz. Nem hagyhatom, hogy ez befolyásoljon. Haladnom kell az utamon . A későbbiekben eltűnnek az életemből . Miért foglalkozom most velük? Mert fáj. Nem tudok ezen túl lépni. De meg kell tennem. Koncentrálnom kell a tanulásra. Koncentrálnom kell az éneklésre. Nem miattuk járok be az iskolába. Azért járok be, hogy legyen jövőm, nem azért hogy velük veszekedjek. Miután eljátszottam a számot végre lenyugodtam. Fogjuk rá. Lehúztam az ujjaimat a billentyűzetről. És kihúztam a hátamat.

- Azt mondtad nem tudsz zongorázni. – hangjától összerezzentem. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Nem is hallottam hogy bejött.

- Hazudtam? –Kijelentés helyett inkább kérdőbe csuklott át hangom. Mi értelme lett volna neki állom veszekedni, hogy miért követett? Úgyis csak összevesztünk volna rajta, ahhoz meg most nem volt hangulatom. Valahogy nem akartam megfordulni sem .

- Hát ez nem kérdés. És nem is kicsit hazudtál. – mondta teljes nyugodtsággal, mintha mi sem lett volna természetesebb annál, hogy hazudtam neki. Ez engem sem zaklatott fel, de az hogy a hangját egyre közelebbről hallottam az igen.

- Szeretnék egyedül lenni. – mondtam magam elé meredve. Reménykedtem hogy nem fog közelebb jönni. Kezeimmel belemarkoltam a szék puha bőrborítású párnájának szélébe.

- Nem volt szép, amit veled csináltak az ebédlőben. – Erre a mondatára elmosolyodtam, ironikus, hogy pont ő jön utánam és próbál megvigasztalni. Felé fordultam és kissé cinikusan néztem rá de a mosolyom nem hervadt le.

- Téged ez miért érdekel? – Szemöldökömet felhúzva néztem szemeibe , de ő állta a tekintetemet egy hosszú pillanat erejéig majd letámaszkodott a székre és két lábát két oldalán lelógatva velem szembe leült. Oldalasan ültem neki így kicsit arrébb húzódtam és felé fordultam.

- Miért utálsz ennyire? – ugyan az a mosoly és szemfelhúzás tükröződött vissza az arcán mint ami az én arcomon ült pár másodperce mielőtt meglepettség terült volna el rajta. Nem értettem miért beszélget velem. De valahogy most nem éreztem azt a feszültséget amit múlthéten pénteken .

- Én kérdeztem előbb. – nem szolgált meg a válaszomért, ha régiesen fejezném ki magamat, ennyitől nem adom be a derekamat.

- Az első pillanattól kezdve elutasítasz, míg mindenki más már térden állva várja, hogy nyalja a talpamat. – egy kicsit elhallgatott csak mert talán látta rajtam hogy elég bunkónak gondolom amiért így fogalmazott. - Mint például Rose. – mintha ez bármit is javított volna az előző mondatán. Akármennyire is bánt engem Rose, attól még emberszámba veszem. Bár néha pokolra kívánom, persze nem komolyan . Az ahogy ő fogalmazott nem megoldás. Nem éppen az, az iskolai marakodás, vagy megalázás. Ő már az életről gondolkodott így nem pedig a gimiről, azt hiszem.

- Itt a probléma , Én nem vagyok Rose.- mondtam határozottan- Vele ellentétben én tudom ki vagy. És soha nem nyalnám a talpad. – mondtam undorodva és egy kicsit megint hátrébb csúsztam tőle, úgy éreztem meg kell tartsam a távolságot, mielőtt még félreérti és azt hiszi hogy jó viszonyban vagyunk.

- Mégis ki vagyok?- röhögött fel cinikusan. - Honnan tudnád? Senki sem tudja, még az, sem aki azt hiszi, hogy tudja ki vagyok . – Arcvonásaiból azt vettem ki hogy ez a kijelentés még neki is új volt, és elszomorította egy cseppet. Lábát átvette a zongoraszéken és a zongora felé fordult. Profilja emlékeztetett a régi énjére. Ajkainak íve ugyan úgy görbültek lefelé mint mikor utoljára láttam az iskola lépcsőjén ülni . Utána soha többet nem láttam személyesen , mostanáig. Talán ugyan azt a fájdalmat érezte volna?

- Azt tudom, hogy nem csak a múltban, de most is csak belém rúgsz, ahol tudsz. – a régi múlt felidézésével már magam előtt láttam ahogy az ebédlő kellős közepén széttépi a tőlem kapott Valentin napi levelet. A szívem hasadt meg. - Csak az érzéseim változtak, amit feléd táplálok. – nem is tudom hogy miért járt el a szám , de a szomorú arca láttán egyszerűen mintha kinyílt volna neki a szívem, vagy csak megnyugvásra vágyott, ki tudja.

- Te is nagy rajongóm voltál, és nem így képzeltél el a jövőben? – Cinizmusa nem tántorodott meg, még mindig beképzelt énjét mutatta felém, valamiért most mégis azt éreztem, mikor lenyomott egy billentyűt a zongorán, hogy ezt az álcát ő csak erősen tartja maga előtt.

- Nem tudod, hogy ki vagyok. – Nem is tudom miért akartam rá hatni az ő szavaival, talán hogy érzékelje, hogy miket is mond nekem. Talán be akartam bizonyítani, hogy nem is ő az aki, még ha most már… nem soha nem is volt hozzá közöm .

- Ezt én mondtam. – nézett rám, bár tekintetében több kérdést láttam mint amennyi kijelentés volt a mondatában.

- Nem, te tényleg nem emlékszel rám. – ráztam a fejemet mosolyogva. Igen biztosan csak azt hittem hogy majd felismer. De mitől lett volna az jobb?

- Nem emlékszem egyik rajongóm arcára sem. – Most elővette azt az igazi matchót. Még be is vettem volna neki , a szemei úgy falták az enyémet, hogy annak egyik lány tudott volna ellent mondani.

- Még egyszer elmondom. Nem vagyok és nem is voltam a rajongód! – Egy mozdulattal felálltam, és a kijárat felé vettem az utamat, csendben , és nyugodtan . De miért menekülök egyáltalán? Talán vétkeztem akkor? Nem. Határozottan nem, ő bántott engem. Megtorpantam És megfordultam. Ő akkor már állt. De még nem mozdult el a szék és a zongora közül.

- Akkor mond el hogy, mi közünk van nekünk egymáshoz? – félre döntötte a fejét . Úgy érzékeltem most tényleg érdekli ez a dolog. - Mert úgy érzem van… - kilépett a szék mögül és felém vette az irányt.

- Semmi . – vontam vállat egy feladott mosoly és levegő kifújás mellett. Lehajtottam a fejemet. Kis idő után megszólalt.

- Megint hazudsz. – Mikor felnéztem szemeibe szavai hallatán játékosságot láttam benne.

- Megszokhattad volna már. – vontam vállat és keresztbe fontam karjaimat. Talán centire pontosan egy méterre állt meg tőlem.

- Akkor csak annyit mondj el nekem, hogy mi az, ami ekkora ellenszenvet kelt benned irántam. – mikor közelebb lépett tudtam mire megy ki a játék. Azt hiszi hogy el fogok olvadni tőle, de ez nem így lesz ! Hátrébb léptem egyet.

- Szerelmi csalódás. – mondtam a szemébe mire kicsit mintha meghátrált volna . Talán váratlanul érte a válaszom.

- Nem is ismerjük egymást. – most érdeklődő és meglepett arcán kívül nem láttam mást - Hogy okozhattam neked szerelmi csalódást?- És még mindig nem emlékszik. Talán ha egy kicsit segítek neki…

- Ha azt mondom neked, hogy Pápaszemes Aisa a 7.d -ből? – Az arcán megvilágosodás futott végig. Nem hajtotta le a fejét, de a szemét lesütötte és gondolkozni kezdett, vagy inkább vissza emlékezett. Majd tekintetét rám kapta és végig mért.

- Hol van a szemüveged? És mit csináltál a szőke hajaddal? Én legalább egy 10 kilóval többet képzeltem volna rád ha valaki … - elhallgatott. Szerintem ő is rájött hogy nem vagyon , és nem is voltunk olyan viszonyban hogy nosztalgiázásba kezdjünk .

- Attól hogy más lettem attól még én vagyok. - kicsit meghúzogattam barnára festett hajam, majd megdörzsöltem orrnyergemet ahol sokáig a szemüveg megpihent. - De nem is kéne, rám emlékezz. Miért is emlékeznél rám? – kérdeztem őszintén.

- Évfolyamtársak voltunk általánosban. – mondta bizonytalanul.

- Justin te is ugyan úgy megaláztál engem, mint Rose tette pár perccel ezelőtt. – Ezzel utaltam ár hogy pont ugyan ott van a szememben mint ahol drágalátos vetélytársam.

- Ennyire megmaradt benned? – biztos voltam, hogy benne nem hagyott akkora nyomot, mint bennem .

- Megmutattad mindenkinek a vallomásomat, aztán pedig a kis bandáddal elém álltál és miután elmondtad a monológodat, amiben többször is azt mondtad, hogy olyan vagyok mint egy troll, széttépted a levelemet , amire az egész zsebpénzemet költöttem, az időről amit a díszítésével töltöttem ne is beszéljünk. – ahogy kimondtam ezt a mondatot éreztem, hogy gyerekes vagyok , és ha most ezt tenné velem , akkor csak kiröhögném .

- Hát most biztos nem egy trollhoz hasonlítanálak. – Kajánul végig mért majd elvigyorodva közelebb lépett és a szemembe nézett.

- Neked csak ez jött le abból, amit mondtam? – háborodtam fel, majd hátrébb léptem ismét hogy megtartsuk egymás között a kellő távolságot.

- Régen volt! Gyerekek voltunk, ezért nem kéne rögtön a torkomnak ugrani! – húzott vállat vigyorogva majd hátrébb lépett, biztos nem akart feszültséget kelteni bennem, így adott egy kis teret, és bevallom kissé fellélegeztem.

- Lehet, hogy régen volt, de én akkor sem fogom a talpadat nyalni. Eddig te pozitívot nem nagyon keltettél bennem azóta, a nap óta. – jelentettem ki az igazat.

- Nem kezdhetnénk elölről? – Kérdezte félve egy kis idő után. Elgondolkoztam. Egy kicsit ezen a dolgon .

- Ha visszaveszel a stílusodból akkor megköszönném ha próbálnál velem az ének versenyre, viszont nem leszünk BFF –ek ! Ugye azt tudod? – jelentettem ki és zártam is le egyből a témát. Bólintott.

- Roset meg hagyd a fenébe…- leintettem

- Nem vagyunk barátok! Ez az én problémám, és magam oldom meg. Azért kösz a tanácsot. – már amit félbe szakítottam. Az iskola csengőjére összerezzentem, de határozott hátrálásba kezdtem.

- Ne felejtsd el akkor, hogy pénteked van egy plusz órád! – vigyorgott zsebre dugott kezekkel.

Bólintottam egyet majd köszönés és bármi reakció nélkül megpördültem magam körül és kiléptem az ajtón.