Anya felhívott hogy a húgomért be kéne mennem az oviba, amivel nincs is semmi gond csak annyi, hogy a másik városba bejutni busszal 2 óra hossza. Viszont a hazafelé út mindig muris. Volt nálam pénz tehát nem volt semmi baj a buszjeggyel sem. Az óvodába belépni számomra egy kellemes dolog. Már a kapu előtt elsétálni és figyelni, hogy a gyerekek játszanak az udvaron olyan mosolygásra késztető. Viszont most tudom hogy húgomnak alvásidő van . Végigsétáltam a nagycsoportos gyerekek között egyenesen az épület ajtajáig. A portás néni csak egy mosollyal fogadott, hisz jól ismer már. Bólintottam neki , és elindultam a Bóbita csoport terme felé. Halkan lépkedtem végig az üres folyosón. A falakon aranyos képek, rajzok lógtak a virágok között. Tablóképek díszítették a csoportok ajtaja fölötti falat. Nem kopogtam be a gyönyörű piros ajtón, csak halkan résnyire nyitottam az ajtót. Clare, a dada ott ült egy asztal mögött , a kb.5 csöppség pedig azokon a jól megszokott széthajt hatós ágyon aludt, legalábbis pihent. Nem csodálom hogy Noa imád ide járni. Én is imádtam az ovit. Az asztal mögött ülő nő mikor rám nézett csak elmosolyodott. Szája elé emelte mutatóujját, mire én bólintottam. Halkan beléptem a terembe és letettem táskámat az ajtó mellé a földre. Jól ismertem a medvékkel borított takaró mintát ami most a 3. sor szélén kapott helyet maga alatt melengetve testvéremet. Leguggoltam mellé és óvatosan simogatni kezdtem arcocskáját. Kicsit nyöszörgött . kicsiny szemeivel hunyorított majd megdörzsölte őket.
- Aisa… - hangja halk volt és álmoskás.
- Sss … - ujjamat számhoz emeltem, ami mosolyra húzódott majd ujjammal hívogatni kezdtem . Kicsi kezével kitakarózott és felült halkan kiságyában . Még mindig mellette guggoltam . Mikor kinyújtózkodta magát felálltam mellette ás kezemet nyújtottam neki. Felállt az ágyáról és takaróját magához ölelve. Elindultunk az ajtó felé. Szabad kezemmel felvettem táskámat és óvatosan kiosontunk. Rögtön a kis szekrényéhez vette az irányt.
- Anya ? – kérdezte miközben ügyetlenül és még álmosan elhúzta a kicsi függönyt a szekrénye elején. Mosolyogva néztem miközben letette a takaróját a padra, én viszont felvettem és összehajtva betettem a kis polcára.
- Dolgozik. Egyedül leszünk otthon, míg apa haza nem jön. – persze itt az ő apukájára gondoltam. – Mit szólsz? – kacsintottam rá, mikor felnézett rám hevesen bólogatni kezdett.
- Szedünk virágot a parkban? – kérdezte csillogó szemekkel. Mikor én jövök, érte akkor általában mindig elmegyünk a parkba virágot szedni. De ennek története van.
- Ha sietsz és felveszed hamar a szandit, akkor megállhatunk egy kicsit a parknál. – noszogattam és elővettem neki a lábbelijét szekrényéből, majd letettem vele szembe. Nem kellett neki 3 másodperc sem de már cserélte benti cipőcskéjét a kintire. Mögöttünk az ajtó nyitódott, és a dadus tartott felénk .
- Vigyázzatok hazafelé! – nézett rám törődőn, de mégis komolyan- Itt az uzsonnája! – tartott felém egy átlátszó zacskót, amiben egy kifli volt meg egy dobozos almalé.
- Csak mint mindig! – bólintottam védelemre intésére. – Köszönjük szépen!
- Holnap ugyan itt találkozunk kicsi Noa! – hugom hamar felvette a szandálját és már fel is pattant. A dadusa megsimogatta fejét ő pedig már szokásból kezem után nyúlt.
- Meg van minden Bogyókám? – kérdeztem tőle kedvesen, bólintott.
- Köszönjük szépen, még egyszer! Viszont látásra! – illedelmesen elköszöntem, hugicám pedig csak integetett.
***
Leültem a park széli padra és táskámat magam mellé húztam . Hihetetlen hogy Noa mennyire szereti ezt a helyet. Akkor, hoztam el egyszer mikor az oviban talán az első hetét töltötte. Anya nem is tudott róla. Azt hazudtam neki, hogy lekéstük a buszt. Ez volt az egyik kedvenc helyem a környéken, mikor a szüleim – mármint enyém és Olivéré – elváltak akkor ide szöktem. Furcsa volt számomra hogy 13 év gondtalanság után már nem érzem azt a családi feelinget. Arra gondoltam, hogy beavatom Noat, hogyha neki is lesz valami baj az életében – amit nagyon remélek hogy mellőz majd- akkor tudjon hová menni. Persze most még nem fog fel ebből a dologból semmit, csak szeret ide járni, mert szépek a virágok. Lassan betöltöm a tizenkilencet. A suli évekből is az utolsó éveket halasztom. Még nem tudom merre induljak a jövőben. Csak a hobbimnak élek . Az éneklésnek . Biztosra veszem hogy nem éppen átlagos életet élek, vagy fogok élni, de minden furcsa tényezőktől eltérve – mint például hogy Justin Bieber az énektanárom – normális életet élek. Van egy egészséges anyukám aki vigyáz rám, egy megbízható öcsém , egy édes húgom, egy nevelőapukám ,aki sokat segít nekem és egy gondoskodó apukám.
Elmosolyodtam ahogy húgomat figyelve ezen kicsit elgondolkoztam . Az életem mondhatni tökéletes, és mostantól nem engedem hogy a harmóniámat bármi is megzavarja. Pont úgy mint , a tutyatejet szedegető kislánynak a park szélén, aki a testvérem . Az sem zavarta hogy popsira esett a nagy lelkesedésében mikor leguggolt. Felállt és szedte tovább a virágokat. Pont ezt fogom én is tenni , felállok és az élet jó dolgait fogom gyűjtögetni .
Láttam hogy a kicsike lány keze megtelik virágokkal de még mindig próbál hozzá szedni . Elmosolyodtam mohúságán, majd elővettem táskámba tett uzsonnáját és táskámat lábamhoz tettem hogy le tudjon mellém ülni .
- Noa ! Gyere ! – meg is fordult egy pillanatra megtorpant majd, egy nagy lendületet véve futni kezdett felém.
- Szerinted ennyi elég lesz anya vázájába? – kérdezte felém tartva a kicsiny maroknyi virágot.
- Ohh! Még sok is ! – mondtam neki majd felé nyújtottam kezemet hogy tegye bele a virágokat. Készségesen meg is tette.
- Most szedtem hozzá olyan sárgát is ! – mondta lelkesen és mutogatni kezdte a gyermekláncfüvet. Éreztem is ahogy az a fehér trutyi kifolyik a tenyerembe a végéből.
- Nagyon szépek! De gyere csücs le és edd meg az uzsidat. – mutattam a padra kikészített zacskóra amit még a dadustól kapott. – Várj ! – szóltam rá . Táskámhoz nyÚltam fél kézzel és az elejéből elővadásztam a babapopsitörtlőt. Felé nyújtottam csomagostul , ő pedig kivette gyet és törölgetni kezdte a kezét.
Kivettem 3 zsepit a táskámból a virágok végét belecsavartam majd az ölembe tettem. A táskámból kivett üveg vízzel meglocsoltam a zsebkendő végét, és beletettem Noah zacskójába a virágokat.
Hamar megette az uzsonnáját… aztán pedig kézen fogtam és elindultunk hazafelé, gyalog.
***
A lakásban sok helyen égett kislámpa, de még így is csak félhomályt adott. Estére mindig így van. Sehol nem ég a nagylámpa, csak amolyanfajta „biztonsági fények”. A ház viszonylag csendes volt. Csak egy szobából jött hangos gyermeknevetés, mégpedig húgoméból . Miután végeztem a konyhában a holnapi reggeli elkészítésével és beszéltem anyuval telefonon, a hangforrás felé vettem az irányt. Húgom szobájából narancssárga fény szűrődött ki na meg persze hangos nevetések.
Mikor benyitottam nem volt meglepetés számomra a látvány. Olivérrel éppen „birkóztak” az ágyon, vagyis lefordítva a nagydarab öcsém csikizte a kb „20 kilo vasággyal együtt” húgomat.
- Na alszol már? – kérdezte kis szünetet tartva a csikiző mester. Noa ebben a pillanatban pillantott rám. És „remény csillant meg szemeiben”
- Asia szólj rá! – kérlelt szinte mentőövként tekintve érkezésemre. Elmosolyodtam .
- Szerintem éppen eljött az ideje a lámpaoltásnak. - bólintottam hátrafigyelő öcsémnek, aki ölében tartotta a megszeppent kutyusszemeket bevető testvérünket. Letette vízszintesbe az ágyba és takarója után nyúlt, hogy betakargassa.
- Éjjeli lámpa kell? – léptem beljebb és a kispolcra nyúltam az elemes lámpához.
- Anya nem ad puszit? – kérdezte Noa kétségbeesetten hasára feküdve.
- Anya dolgozik, apa pedig későn jön haza. – felkapcsoltam neki a kislámpát, és ágyához léptem. Olivér adott neki egy puszit majd felállt ágya széléről,és az ajtó felé vette az irányt.
- Kár … - mondta magához ölelve takaróját.
- Holnap reggel majd visz anya oviba, jó? – kérdeztem egy puszi kíséretében . Hevesen bólogatni kezdett és már le is csukta kicsi szemeit.
- Jó éjjt Bocsó! – Köszönt le tőle Olivér és már ott sem volt .
- Maradjak míg elalszol ? – kérdeztem arcát megsimogatva.
- Ne kell ! Már nem félek! – mondta összeszorított szemekkel .
- Rendben! Akkor jó éjjt! – álltam fel mellőle.
- Neked is Aisa! – hangja már kissé halványodott. Olivér valószínűleg lefárasztotta eléggé.
Kifelé menet, leoltottam az állólámpát, így csak a kislámpa adott valami kis fényt a szobának. Halkan behúztam magam után az ajtót, egy utolsó pillantást vetve az édesen szuszogó húgomra, majd a zár kattant, én pedig a konyha felé vettem az irányt, ahol valószínűleg az öcsém is tanyázott. És jól sejtettem. Éppen a szekrényben turkált , gondolom szokás szerint chips után .
- Na mizu Hugi ? – általában azért hugiz le mert alacsonyabb vagyok nála de már megszoktam. Megkerültem és a kedvenc szekrényem felé indultam, kinyitottam majd a felső polcról levettem a nutellát.
- Köszike hogy lefárasztottad, de legközelebb te mész érte az oviba. – mosolyogtam rá , utalva a húgunkra, bár nem esett nehezemre neki mégiscsak közelebb van az ovi, mint nekem.
- Rendben. De a „mizu?”-t azt úgy alapjába kérdeztem. – mosolyodott rám, majd elindult a nappali felé . Kivettem egy nagykanalat a fiókból majd utána mentem.
- Semmi, én mondom neked , hogy nem normálisak a korom béliek . – elhúztam a számat, és talán kicsit tényleg el is keserítettek újból a ma történtek. Leültünk egymással szembe a hosszúkanapéra. Ő kibontotta a sajtos chipsét , én pedig letekertem a nutellám tetejét, és belenyomtam a kanalamat.
- Mi történt? Általában pozitívabb vagy– nézett rám komolyan miközben betolt egyszerre vagy egy marék „sósropogóst” a szájába…
Elmeséltem neki amik az iskolában történtek . Talán pont azért segített csak még jobban továbblépni a dolgokon mert nem nagyon firtatta a dolgot. Azt már rég tudtam az öcsémről hogy arról nem beszélget amiről tudja, hogy már elmúlt vagy elmúlik esetleg, szóra sem méltók nála az effajta dolgok. Viszont azért meglepett.
- Akkor most Justin visszatért „az életedbe”? – igen, ő tudott róla. Mindent tudott rólam. Még azt is, hogy Justin volt az első nagy szerelmem. Felhúzott szemöldöke és kérdő nézése eléggé egyértelművé tette hogy mire is céloz ezzel a kérdéssel .
- Justin egy szimpla ember az én kiS „világomban” – mutattam nyuszifüleket az egyik kezemmel mivel a másik teli volt a nutellás üveggel. – De semmiféleképpen nem úgy tért vissza az életemben mint amilyen szerepet kapott anno benne. – zártam le egyértelműen a témát.
- És nem jön be? – úgy látszik nem voltam elég érthető, a témalezárásos hangsúllyal .
- Nem, Már nem! – kissé késve adtam választ de határozott válasz volt.
- Akkor miért hezitáltál a válaszadással? – frappáns egy öcsém van , de msot csak kiforgatja a szavaimat.
- Mert elgondolkoztam a múlton. – vontam vállat és egy utolsó nagy kanalazás után a számba vettem nutállás kanalamat, majd rátettem az üvegre a tetejét.
- Miért gondolkodsz el a múlton ha már nem szereted? – én megmondtam hogy számára furcsa az a gondolkodásmód amit én folytatok . Neki az a természetes hogyha felesleges dolgokkal nem foglalkozik.
- Mert szerettem. – kissé hangsúlyoztam a múlt időt.
- És még mindig tetszik. - jelentette ki magabiztosan, majd felállt és ismét a konyha felé vette az irányt. Válaszán azonban meg is hökkentem.
- Egyáltalán nem! – indultam meg utána és eltettem a nutellát a helyére.
- Azért én ezt nem állítanám ilyen biztosan, tesókám . Már ismerlek. – hirtelen megölelt , de úgy hogy kiszorított belőlem minden létező levegőt így nem tudtam tiltakozni sem kijelentése ellen . - Jó éjjt!
- Olivér! – kiabáltam utána miután észbe kaptam. Aztán szám elé kaptam a kezemet , mert én bolond elfelejtettem, hogy Noa alszik . Felesleges lett volna utána mennem még hogyha itt is vagyunk a házban mert biztos a fürdőszobába ment , fürdeni.
Lehunytam egy pillanatra a szemeimet és kifújtam a levegőt tüdőmből. Fejemet rázva indultam el a szobámba végig a folyósón. Az ajtót halkan becsuktam magam után mikor beértem, majd végigdőltem az ágyon. Nem volt kedvem most fürdeni, így elhatároztam, hogy majd holnap felkelek korábban . Ilyenkor , fáradtan és egy hosszú nap után képes vagyok percek alatt átöltözni. Tehát erőt vettem magamon, felálltam és pár perc múlva már a kedvenc francia bugyimban és egy bő pólóban dőltem vissza a pihe puha ágyamra kezemben telefonommal. A takaró alá fúrtam magamat, beállítottam az ébresztőórámat telefonomon, majd felcsúsztam róla Twitterre. Gyors pötyögésbe kezdtem I phon -om érintő képernyőjén.
„Időnként az ember megégeti magát. Sokszor megperzselődtem. Egyszer-kétszer ropogósra is sültem. De meg kell tanulni együtt élni a tűzzel.”
„Felesleges időtöltés azon rágódnod, vajon hová vezet az út. Neked csupán az a feladatod, hogy megtedd az első lépést. A többi úgyis jön magától.”
Mindent eldöntöttem ebben a pillanatban. Nem érdekel semmi és senki. Csak saját magamra fogok koncentrálni. Telefonomat letettem magam mellé, hasra feküdtem és a párnába fúrtam fejem. Egy dolog viszont nem hagyott aludni . Öcsém szavai . „És még mindig tetszik.”. Azért én sem bizton állítom hogy ez nem igaz . Főleg azok után hogy mikor álomba zuhantam az ő arcát láttam magam előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése