8. fejezet 'Bármit is tett akkor biztosan túl lehet rajta lépni...'

Az iskola teljesen felbolydult a jelenlététől. A röhej az, hogy úgy tett mintha ő is teljes mértékben az iskola tagja lenne. Felmerült bennem a kérdés hogy ez engem miért zavar ennyire? Talán nem szoktam hozzá a zajhoz ami az ebédlőben fogadott aznap délután.

- Nem gondoltam volna hogy ekkora felhajtás lesz. - Ida alig tudta túl ordibálni az óriási zajt ami egy pontból fakadt. Az ebédlő tőlünk távolabb eső sarkában.

- Majd lecsillapodnak. – Brian meglökött a hátsó kijárat felé. – Ebédeljünk az udvaron .

Nekem se kellett több noszogatás. Megindultam a saját lábaimon, tudtam hogy Ida és Brian úgyis követ . Amikor kiestünk a hátsó udvarra felüdülés volt a gyönyörű tavasz csendje ami fogadott.

- Sokkal jobb. – nagyot szippantottam a friss levegőből majd leültem a majdnem üres udvar egyik kinti padjára ami elméletileg az étkezőhöz tartozott.

A jó időben az iskola nagy része itt lófrált a félórás ebédszünetben , most viszont az udvaron alig volt pár lélek . A srácok is követték a példát és leültek velem szemben . Tálcámról felvettem a már otthon elkészített szendvicsemet és miután kicsomagoltam nagyot haraptam belé.

- Milyen volt az ének óra? – Ida hirtelen szerű „letámadásától” majdnem félrenyeltem.

- Milyen lett volna? – vontam meg a vállam de arcáról annyi izgatottságot olvastam le hogy tudtam ezzel úgy sem elégszik meg. – Skáláztunk. – még egyet haraptam a szendvicsembe mintha mi sem lenne természetesebb , pedig én is nagyon jól tudtam hogy ez a szituáció az egyik leglehetetlenebb dolog ami velem történhet. És itt most nem arról beszélek hogy egy világsztár oktat, hanem arról hogy egy olyan emberrel álltam ma reggel szóba akivel megfogadtam soha többet nem fogok.

- Ennyi? – Brian meglepettségére tömör válaszom hallatán egy szemöldök felhúzást csalt az arcomra.

- Miért?Mit vártatok? –kérdeztem holt nyugodtan.

- Mondjuk hogy kérsz nekem egy autogramot! – Ida flegma arckifejezésén elmosolyodtam .

- Legközelebb meglesz ! – kacsintottam barátnőmre.

- És amúgy milyen? – Ida izgatottan átült mellém , talán hogy jobban hallja hogy hogy jellemzem, azt a sztárt aki számomra egy srác aki ugyan olyan élőlény a földön mint bárki más. Attól hogy utáltam, attól még emberszámba veszem .

- Magas… - kezdtem bele és ekkor rögtön magam előtt láttam. – sötét szőke. – emlékeimbe visszaugrott az majdnem kopasz fiú aki az utcánkban gördeszkázik. – Mint az újságokban csak életnagyságban. – zártam le hamar. Nem akartam visszaemlékezni.

- De milyen a hangja? Gondolom énekelt …- Brian mintha nem azért kérdezősködne mint Ida.

Ida teljes mértékben „ő” érdekelte. De Brian hangjában a felém való érdeklődést hallottam meg leginkább . Mintha tudta volna, hogy már össze tudom hasonlítani a hangját mással … Vagy talán sejtése pontosan tudta, hogy a korábbi Justin hangjával.

- Tiszták a hangjai. Egyszer sem tévesztett. Nem hinném, hogy playback-el. – Tekintetem találkozott az övével. Tudtam hogy itt még nem zártuk le a témát.

***
Azt amit csináltunk a házak között inkább nevezném sétafikálásnak mint gyors hazafelé menetelnek. Brian léptei szinkronba voltak az enyéimmel , én pedig táskám pántjába kapaszkodva egyensúlyoztam a járdaszegélyen , egyik lábamat a másik elé téve. Néha jól jött a csend de annak megtörései általában drámain szoktak kitörni mivel akkor mindkét fél gondolkozik, persze ha csak ketten vannak .

- Eddig azt hittem hogy spontán elítéled azért aki , de rájöttem hogy e-mögött a dolog mögött kicsit több van. – és ő törte meg a csendet, és pontosan olyan drámai volt a szituáció mint gondoltam , azonban figyeltem hogy nehogy meglássa rajtam nekem ez milyen mélyre hatoló kés szerű kérdés volt.

- Miről beszélsz? – tettettem a hülyét de ki is billentem az egyensúlyomból.

- Legalább ne nézz hülyének. - nevetett fel. Túlságosan jól ismert már.

- Rendben akkor fejtsd ki jobban hogy mire gondolsz . – Sóhajtottam nagyot.

- Mondjuk hogy, ha nem is ismered ezt a Justin Bieber gyereket akkor miért idegesít fel ennyire? – kérdése konkrét volt és arcáról komoly érdeklődés sugárzott. Lépteimet kicsit felgyorsítottam bár a fene se tudja miért. Bekanyarodtam az utcánkba.

- Mert ismerem… - azt hiszem – legalábbis a régi Justinról tudtam mindent.

- Akkor ti jóba voltatok mielőtt…- elgondolkozott – Sztár lett? – biztos a jó kifejezést kereste.

- Azt azért nem mondanám .- szünetet tartottam időhúzás képen , bár magam sem értettem miért húzom az időt, hisz Brian a legjobb barátom. - Én talán ismertem, és nagyon sok mindent tudtam róla. Ő megbántott…úgy hogy talán nem is érzékelte a súlyát. - biztos bele akarok én ebbe menni? Az igazat megvallva nem Brianben nem bíztam, hanem nem akartam elmondani senkinek .

- Akkor csak a rossz emlék miatt van? – Megértő arca az enyémet pásztázta majd felléptünk a házunkhoz vezető kis járdára az udvarunkon.

- Te is tudod hogy elég nehezen viselem ha megbántanak. – vontam vállat. Az ajtó elé érve a kilincsre tettem a kezemet. Lehajtott fejjel vártam hogy elköszönjön .

- Kicsik voltatok még! – hangja dorgáló és együtt érző is volt egyben . Állam alá nyúlt hogy a szemébe nézhessek . – Bármit is tett akkor biztosan túl lehet rajta lépni. – bólogatott magának. Annyira meggyőzően mondta, és tudtam hogy igaza van , nekem valahogy legbelül mégsem ment. A mai találkánk után meg főleg nem.

- Igazad van. – mosolyodtam el , még ha hamisan is. Nem akartam vele ellenkezni.

- Nem szeretem, ha ilyen negatív vagy! – mondta határozottan és megölelt.

- Igazad van, majd odafigyelek! – Visszaöleltem és ezúttal tényleg azt mondtam amit gondoltam is . Ez nem én vagyok! Erőt adott nekem .

- Na akkor holnap jöjjek érted vagy ne? – engedett elegy hangos sóhajjal.

- Ahogy érzed. – Nyitottam be az ajtón.

- Szia! – búcsúzott el

- Szia!- végig néztem ahogy kisétál a házunk elől az utca járdájára és elindul abba az irányba amerről jöttünk. Mikor eltűnt a szomszédok sövénye mögött csak akkor léptem be a házba.

Általában egyedül vagyok itthon hétköznap egy darabig, míg mindenki haza nem ér de most nem. Lezúgtam a cipőmet és automatikusan mentem a konyha felé, mikor megláttam a lábbelijét az előszobában„nevelő apámnak” , vagy nevezzük inkább anyu élet társának. És tényleg ott volt. Nem rég érhetett haza. Ebédelt.

- Szia! Jó étvágyat! – köszöntem neki mikor letettem az egyik szabad székre a táskámat.

- Szia! – nézett fel kajájáról és egy kedves mosolyt eresztett felém . – Hogy telt a napod? Van még rizs meg Hús a sütőben. – mutatott a gáztűzhelyre és a sütőre.

- Rendben köszönöm! – indultam el a sütő felé miközben kivettem a szekrényből egy tányért. – Hát mondjuk azt hogy tűrhetően . Hamar elment ez a nap. Fáradt vagyok és van egy csomó házim . – alap dolgokat mondtam neki . – Neked hogy teltek a napjaid?

A filmekben mikor az elvált szülő hazahozza új párját a „családba” két effekt tűnik fel . A gyerek vagy utálja, az újonnan hazahozott pót szülőt vagy egyenesen oda van érte és kimondottan jó lesz a kapcsolatuk. Egy darabig én is így képzeltem el és mikor lázadó korszakomat éltem bevallom inkább hajlottam az „útállak” felé mint hogy más másik megoldás felé. De idővel én is nagyobb lettem és megszoktam azt hogy itt van velünk . Anyut boldoggá tette és velünk sem bánt rosszul. És végül is az egyik testvérem igazi apja. A kapcsolatunk végeredmény képpen, olyan se ilyen – se olyan kapcsolat lett. Nem toltam el - mint embert- magamtól teljes mértékben, de azért a legnagyobb bizalmasom mégis csak Anyu volt.

- Fogjuk rá hogy jól . Elég pörgősek voltak . Fáradt vagyok . – mondta ő is tömören mikor leültem vele szembe a kis rizsemmel az asztalhoz .

- Jegyek? – érdeklődött.

- Tartom az erős 4 es átlagot. - egy falat landolt a számba, a villát pedig a válasz erejéig a számban hagytam .

- Ennek örülök. – Bólintottam majd újabb falatért emeltem evőeszközöm . Éhes voltam .

Hamar megkajáltam mivel az ebéd többi része alatt nem beszélgettünk. Aztán Gabe ment a saját szobájukba én meg az enyémbe. Tanulnom is kellet a másik fele meg mikor beléptem a szobámba akkor vettem csak észre, hogy elég nagy kupleráj van és ki is kéne szellőztetni. Jobb szeretek a tisztaságba leülni tanulni.

Táskámat ledobtam az asztal lábához, és benyomtam a gépemet. Ablakomhoz sétáltam és kinyitottam azt. Az előtte lévő kis párkányomon ahol néha ülni szoktam rendbe tettem a párnákat és úgy indultam a gépemhez, amit beizzítottam. Rögtön rámentem a zene mappámra és kikerestem egy jó kis számot.

Nem zavart, hogy az ablakom az utcára néz . A függönytől nem lát be senki, tehát azt csinálok amit én akarok, az meg hogy éppen zenét hallgatok senkit nem érdekel. Maxra vettem a hangerőt beállítottam hogy újratekerje ha vége és úgy kezdtem el takarítani. A dalszöveget már kívülről tudtam így én is énekeltem vele együtt. Mikor úgy nagyjából minden a helyére került akkor összeszedtem a szennyesemet és elindultam kifelé a szennyessel betettem egy mosást, amibe belekerült a mostani felsőm is így melltartóban indultam vissza a szobámba. Tudtam hogy úgyse lát meg senki addig a 3 másodpercig míg átsurranok a szobámba . A szám épp akkor indult újra. Én pedig beálltam a szekrényem elé amin egy gyönyörű tükör díszelgett. Csípőmet a zene ritmusára ringattam . Kezemet a szám elé tettem és úgy énekeltem a sorokat.

Minden álmom az volt hogy tényleg énekes váljon belőlem . Nem hiába volt a nyaklánc a nyakamba amit még aputól kaptam karácsonyra. A „Never Give Up Your Dream” felirat egy violain kulcs tökéletesen illett hozzám. Soha nem vettem le.

A zene elhallgatott és ekkor hallottam meg csak az utcáról jövő zajt. Az erősítőn kinyomtam a hangerő gombot ezzel megszüntetve a zene forrását. Az ablakomhoz sétáltam és a függönyt kicsit elhúzva kukkantottam ki utcánkra. Nem hittem a szememnek. Lánytömegek állták körbe a deszkázni próbáló két nem éppen átlagos srácot. Fejemet rázva hajoltam ki az ablakból és indultam el egy pólóért a szekrényemhez.

~ Nem értem mi jó van abban, hogyha körbeugrálják őt. Ettől még nem lesznek sokkal jobbak.

Belebújtam a sötétkék bő pólóba, amit még nagydarab öcsémtől nyúltam le – 2x beleférek- és elindultam megszüntetni a zajforrást. Mikor az ablakhoz értem és becsuktam azt nem bírtam ki hogy ne nézzem meg a két srácot ismét. Ekkor a mai nap folyamán utoljára láttam az utcánkba Ryan Butlert és Justin Biebert , pedig többször is az ablakom elé tévedtem még az esti órák előtt.