Nem tudok saját magamon kiigazodni. Már csak én vagyok a folyósón és mégis hezitáltam. Halkan csuktam be a szekrényajtómat, hogy a folyosó ügyeletes véletlenül se tévedjen az én körzetembe. Egyelőre, 10 percet kések. Ez vajon még belefér? Mit is érdekel?! Hátamra kaptam a földön pihenő táskámat majd megigazítottam szűk farmeromat és a krémszínű kapucnis pólómat. Nem akartam bajba kerülni azzal, hogy ellógom teljes mértékben az órát. De ha kések az ugye nem kever bajban, vagy rosszul gondolom. Feszült voltam mert én még soha életemben nem lógtam vagy késtem el szándékosan egy óráról sem . Nem, nem voltam az a kimondott mintatanuló de az erős 4-es átlagom azért megvan és sosem volt sorozat hiányzásom . Mindezek mellett viszont a testem mégis erősen tiltakozott hogy bemenjek abba a terembe ami előtt ebben a pillanatban megálltam . A lábam valahogy remegéssel adta tudatomra hogy én ezt nem akarom .
~Ne légy nyuszi! Menni fog ez!
Erőt vettem magamon majd a kezemmel a kilincset lenyomva határozottan léptem be és körül se nézve 180 fokos fordulatot véve be is zártam az ajtót. Az ajtónak háttal álltam és egy észrevehetetlen nagy lélegzetet vettem. Érzékelő szerveim mögöttem mozgást észleltek. Biztosra vettem hogy ő az .
- Késtél! – Semmi kétség. És kimondottan csalódás mentesség.
Hogy miben nem csalódtam? A megérzéseimben és a meglátásaimban. Hangja olyan beképzelt és fennhordott volt, mint ahogy elképzeltem. Valahogy mégis más. De tippem 99%-ban bejött.
- 10 percet. – megfordultam és táskámat ledobtam a jól megszokott székre. Ez a terem számomra a legkedvesebb volt és minden négyzetméterét ismertem.
- Várj! Te biztos jó helyen jársz? – meglepettsége engem is meglepett.
- Ének órám van. Vagy mi a fene. Neki látnánk a munkának? – nem néztem rá csak a zongora széléhez sétáltam, ami előtt ült. Kezemet végig húztam a fekete csodán majd neki támaszkodtam.
- Mi a neved? – kérdezte flegmán és fél szemel láttam hogy kezeivel, papírok között matat, valahogy nem tudtam az arcára nézni .
- Aisa Still! – mondtam neki flegmán.
- Nem láttalak tegnap az órán. – köpte oda majd elő vette egy lapot, ugyan olyan órarend volt mint az enyém . Az egész beosztásom ott figyelt a szamárfüles papíroson a tetejét pedig a nevem díszítette. Mielőtt megszólalhatott volna inkább le zártam minden kételyt.
- Figyel Justin! – neve a számból furcsán hangzott, vagy talán csak nekem volt idegen. - Egyáltalán nincs kedvem itt lenni. Azért jöttem ide mert kötelező tanóra számomra, és mert a verseny miatt elengedhetetlen a gyakorlás. Vagy hozzá látunk a bemelegítő skálázáshoz, vagy, van egy lyukas órám nekem is és neked is. Ha pedig valaki megkérdezi, akkor szó nélkül rád fogom, hogy nem hitted el hogy az vagyok aki. – szünetet tartottam. – Nos akkor neki látnánk már ennek a nyamvadt órának?! – felhúzott szemöldökkel vártam a reakcióját, de egy pillanatnál tovább nem tudtam vele tartani a szemtől szembeni kommunikációs dolgot. Még így sem néztem a szemébe.
- Nem láttalak az óra után sem! – makacskodott.
- Azért mert nem rajongtalak körbe a többi lánnyal együtt nem azt jelenti, hogy nem voltam ott. – próbáltam a hangomba minél több erőt vinni, mert valamilyen okból kifolyólag bűntudatom volt, hogy én most itt lekezelem mikor ki akartam játszani pontosan akkor, mikor be kellett volna mutatkoznom.
Bűntudatom azonban hamar elszállt mikor fel felröhögött beképzelten, majd elcsendesedett és a zongora billentyűivel kezdett játszadozni.
- Engem ugyan nem zavar, ha nem is az vagy aki. – kezeit levette a zongoráról majd combjára simította ujjait. – Láttam már őrültebb lányokat is nálad. – Beképzelt stílusa visszatért, szavain és mozdulatain keresztül nagyon jól vissza is tükröződött. Dühös lettem.
- Nem vagyok az őrült rajongóid egyike! – csattantam fel. Ő azonban elvigyorodott combjaira csapott majd leütötte a zongora billentyűit.
- Mélyen kezdünk! – parancsolt rám. – Csináld utánam! – ujjait végig húzta a zongorán nagyjából 4 oktáv távolságon és megállt . – La la la la … la la laaaa – Feljebb lépett egy hangot. – Formáld az A betűt!
Viselkedése lekezelő volt és ez engem nagyon is zavart. Talán azért, mert nem vette fel az egyetlen beszólásomat amit terveztem el is sütni , ha törik ha szakad. A többi mind magától jött, de arra az egy mondatra egész este készültem. „Nem vagyok a rajongóid egyike!”. Róla mégis lepergett. Nem hagytam meg neki azt az előnyt hogy gyengének lásson. Nagy levegőt vettem és csatlakoztam a következő hanghoz.
- La la la la … la la laaaa … - és elrontottam. Hangom elcsuklott és rekeszizmomból kiszaladt az össze levegő de a zongorát csak tovább ütötte, ezáltal kihagytam egy hangot.
- Hamis volt! – közölte szemérmesen. Az első hangtól kezdte zongorajátékát- La la la la … la la laaaa. – A hangja tökéletesen helyén volt, még ha kicsit talán dörmögősebb is mint az enyém és férfiasabb, mint régebben. Ujjaim ökölbe szorultak.
- La la la la … la la laaaa … - ez már jó volt. Elmosolyodtam és újjabb levegőt vettem skálára nyitottam volna a számat.
- Ne tüdőbe vedd a levegőt! – szólt rám ismét… és igaza volt. Vállaim, nem kicsit megemelkedtek . Kifújtam levegőmet és hasamra csúsztatva egyik kezemet helyes levegőt vettem . Egy hangot kihagyva ugyan de ismét rákezdtem .
- La lűa la la … la la laaaa . – éreztem hogy jó. De nem mertem elmosolyodni sem. Túlságosan koncentráltam ahhoz, hogy kizökkenjek az ütemből . A zongora új hangot ütött le ujjai játékával , én pedig lehunytam a szemem. – La la la la … la la laaaa…
Talán a második oktávig sikerült tisztán eljutnom. Amit egyáltalán nem élveztem. Az éneklés számomra egy kikapcsolódás, nem pedig erőfeszítés és csupa koncentráció. Ő viszont még mindig nyüstölte azt a nyavalyás zongorát.
- Elég! – szóltam rá most már idegesen a harmadik oktáv vége felé.
- Szerintem meg nem. - mondta és elfordult a zongorától, hogy rám nézzen . – A hangjaid nem tiszták. – úgy mondta mintha felettem állna.
- Tudom. De a hangszálaimat nem kell darabokra szedni! – mordultam rá.
- Kimegyek a mosdóba. – mondta és felállt a zongora elől. – Addig szedd össze magadat. – köpte még oda. Kezeimet ökölbe szorítva néztem végig, ahogy kivonul a teremből.
Amint kiért és becsukta maga után az ajtót halk káromkodásba kezdtem. Annyira jó lett volna, ha egy kicsit emberibb formájában látom, nem pedig ilyen fennhordott orrú sztárocskaként. Lehet hogy én kezdtem kicsit rosszul . De most nem adhatom be a derekamat. Kicsit le kéne nyugodnom. Erre a gondolatra előrébb léptem a zongora mellett és megérintettem annak legmagasabb hangot kiadó billentyűjét. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el de az ajtónyitódás összezavart . Testem összerándult az ajtó csapódástól .
- Tudsz zongorázni? – hangjában bár véltem felfedezni egy kis érdeklődés de ez mégis minimális volt a sok negatív érzés mellett amit felém sugárzott.
- Folytatjuk az órát? – inkább sóhajtottam megadóan mint hogy határozott kérdést tettem volna fel.
- Persze. – vont vállat majd ismét leült a zongora elé .
- Most akkor másképp próbáljuk meg. Most kezd …
***
Az óra vontatottan haladt és szinte percenként néztem a faliórára. Nem értem miért volt ilyen szabadulhatnékom. Justin hangja azonban egy cseppet sem változott. Az enyém pedig csak egyre feszültebb volt. Amikor kicsengettek szó nélkül kaptam fel a táskámat arról a székről amelyikre ledobtam .
- Nem mondtam hogy elmehetsz! – szólt rám .
Tudtam nagyon jól hogy ez nem az a jót akaró dorgálás volt. Érezni lehetett benne azt hogy meg akarja mutatni hogy ő a dominánsabb. Hogy ő bármit megtehet következmények nélkül . Ebből azonban most nem ehet. Nem hagyom magamat még egyszer befolyásolni. Szemiben uralkodás tükröződött. Évek után először mertem a szemébe nézni, de ezt, most hogy megtehettem merészen tettem. Ebben a hosszú másodpercben a szememmel jeleztem neki hogy felém nem kerekedhet. Tekintetében ugyan az, az ellenszenv tombolt mint az enyémben.
- Az Őszintét megvallva szerintem te sem élvezted ezt az órát, de ha mégis akkor is elmegyek. Első ok az, hogy : Ha te élvezted is- hátrálni kezdtem – én nem élveztem. A második az, hogy : ha lehetséges akkor csak addig akarom nézni az önelégült sztárocskát- néztem végig rajta – ameddig kötelező. – ezzel megfordultam és választ nem várva kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta.
- Pénteken ugyan itt, utolsó órában! – szólt utánam, bár ez amolyan „Az enyém lesz az utolsó szó akkor is” erőltetett dolog volt.
Bólintottam magamban, majd hamar a testnevelés öltöző felé vettem az irányt. Második óra tesi . És ilyenkor még nincs itt senki . Mindig szünet végén esik be az osztály nagy része . Egyedül akartam lenni. Mikor elértem az öltözőhöz, lihegve álltam meg a szekrény előtt, az én fogasomnál. Pedig nem futottam. Leültem a hosszított fapadra és hagytam, hogy hanyagul leeresztett kezeimen lecsússzon táskám a földre.
A világ egyik legnehezebb óráján estem át általános óta. Nem akartam, mégis megtettem. Az agyamba véstem minden egyes porcikájának képét. Ahogy még ha észre sem veszi magát és a mogorva beképzelt valaki mögött ott bujkál a régi énje. Úgy terveztem hogy teljes egészében, tartom magamat az elhatározásomhoz , miszerint nem engedem hogy újra a hatása alá kerítsen. De akaratom ellenére is megláttam benne azt az egy százalékot. És egyszerűen kibillent a határozottságomból. Nem akartam látni csak a felszínt. De mivel olyan jól ismertem régről…Olyan jól ismertem a mozdulatait ami miatt beleszerettem . Még ma is ugyan azok . Ahogy koncentrál a zongora ütemére elnyílik a szája ha nem énekel mellé . A lába megremegése mikor rálép arra a nyavalyás zongora pedálra. És még sorolhatnám . Mind ott vannak e-mögött a durva kijelentések mögött. Az egyetlen ami miatt egy nagy sóhajjal visszanyomtam emlékeimet a mélybe az hogy tudtam ismét bántott. Még ha nem is tudja ki vagyok.
- La la la la … la la laaaa … - és elrontottam. Hangom elcsuklott és rekeszizmomból kiszaladt az össze levegő de a zongorát csak tovább ütötte, ezáltal kihagytam egy hangot.
- Hamis volt! – közölte szemérmesen. Az első hangtól kezdte zongorajátékát- La la la la … la la laaaa. – A hangja tökéletesen helyén volt, még ha kicsit talán dörmögősebb is mint az enyém és férfiasabb, mint régebben. Ujjaim ökölbe szorultak.
- La la la la … la la laaaa … - ez már jó volt. Elmosolyodtam és újjabb levegőt vettem skálára nyitottam volna a számat.
- Ne tüdőbe vedd a levegőt! – szólt rám ismét… és igaza volt. Vállaim, nem kicsit megemelkedtek . Kifújtam levegőmet és hasamra csúsztatva egyik kezemet helyes levegőt vettem . Egy hangot kihagyva ugyan de ismét rákezdtem .
- La lűa la la … la la laaaa . – éreztem hogy jó. De nem mertem elmosolyodni sem. Túlságosan koncentráltam ahhoz, hogy kizökkenjek az ütemből . A zongora új hangot ütött le ujjai játékával , én pedig lehunytam a szemem. – La la la la … la la laaaa…
Talán a második oktávig sikerült tisztán eljutnom. Amit egyáltalán nem élveztem. Az éneklés számomra egy kikapcsolódás, nem pedig erőfeszítés és csupa koncentráció. Ő viszont még mindig nyüstölte azt a nyavalyás zongorát.
- Elég! – szóltam rá most már idegesen a harmadik oktáv vége felé.
- Szerintem meg nem. - mondta és elfordult a zongorától, hogy rám nézzen . – A hangjaid nem tiszták. – úgy mondta mintha felettem állna.
- Tudom. De a hangszálaimat nem kell darabokra szedni! – mordultam rá.
- Kimegyek a mosdóba. – mondta és felállt a zongora elől. – Addig szedd össze magadat. – köpte még oda. Kezeimet ökölbe szorítva néztem végig, ahogy kivonul a teremből.
Amint kiért és becsukta maga után az ajtót halk káromkodásba kezdtem. Annyira jó lett volna, ha egy kicsit emberibb formájában látom, nem pedig ilyen fennhordott orrú sztárocskaként. Lehet hogy én kezdtem kicsit rosszul . De most nem adhatom be a derekamat. Kicsit le kéne nyugodnom. Erre a gondolatra előrébb léptem a zongora mellett és megérintettem annak legmagasabb hangot kiadó billentyűjét. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el de az ajtónyitódás összezavart . Testem összerándult az ajtó csapódástól .
- Tudsz zongorázni? – hangjában bár véltem felfedezni egy kis érdeklődés de ez mégis minimális volt a sok negatív érzés mellett amit felém sugárzott.
- Folytatjuk az órát? – inkább sóhajtottam megadóan mint hogy határozott kérdést tettem volna fel.
- Persze. – vont vállat majd ismét leült a zongora elé .
- Most akkor másképp próbáljuk meg. Most kezd …
***
Az óra vontatottan haladt és szinte percenként néztem a faliórára. Nem értem miért volt ilyen szabadulhatnékom. Justin hangja azonban egy cseppet sem változott. Az enyém pedig csak egyre feszültebb volt. Amikor kicsengettek szó nélkül kaptam fel a táskámat arról a székről amelyikre ledobtam .
- Nem mondtam hogy elmehetsz! – szólt rám .
Tudtam nagyon jól hogy ez nem az a jót akaró dorgálás volt. Érezni lehetett benne azt hogy meg akarja mutatni hogy ő a dominánsabb. Hogy ő bármit megtehet következmények nélkül . Ebből azonban most nem ehet. Nem hagyom magamat még egyszer befolyásolni. Szemiben uralkodás tükröződött. Évek után először mertem a szemébe nézni, de ezt, most hogy megtehettem merészen tettem. Ebben a hosszú másodpercben a szememmel jeleztem neki hogy felém nem kerekedhet. Tekintetében ugyan az, az ellenszenv tombolt mint az enyémben.
- Az Őszintét megvallva szerintem te sem élvezted ezt az órát, de ha mégis akkor is elmegyek. Első ok az, hogy : Ha te élvezted is- hátrálni kezdtem – én nem élveztem. A második az, hogy : ha lehetséges akkor csak addig akarom nézni az önelégült sztárocskát- néztem végig rajta – ameddig kötelező. – ezzel megfordultam és választ nem várva kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta.
- Pénteken ugyan itt, utolsó órában! – szólt utánam, bár ez amolyan „Az enyém lesz az utolsó szó akkor is” erőltetett dolog volt.
Bólintottam magamban, majd hamar a testnevelés öltöző felé vettem az irányt. Második óra tesi . És ilyenkor még nincs itt senki . Mindig szünet végén esik be az osztály nagy része . Egyedül akartam lenni. Mikor elértem az öltözőhöz, lihegve álltam meg a szekrény előtt, az én fogasomnál. Pedig nem futottam. Leültem a hosszított fapadra és hagytam, hogy hanyagul leeresztett kezeimen lecsússzon táskám a földre.
A világ egyik legnehezebb óráján estem át általános óta. Nem akartam, mégis megtettem. Az agyamba véstem minden egyes porcikájának képét. Ahogy még ha észre sem veszi magát és a mogorva beképzelt valaki mögött ott bujkál a régi énje. Úgy terveztem hogy teljes egészében, tartom magamat az elhatározásomhoz , miszerint nem engedem hogy újra a hatása alá kerítsen. De akaratom ellenére is megláttam benne azt az egy százalékot. És egyszerűen kibillent a határozottságomból. Nem akartam látni csak a felszínt. De mivel olyan jól ismertem régről…Olyan jól ismertem a mozdulatait ami miatt beleszerettem . Még ma is ugyan azok . Ahogy koncentrál a zongora ütemére elnyílik a szája ha nem énekel mellé . A lába megremegése mikor rálép arra a nyavalyás zongora pedálra. És még sorolhatnám . Mind ott vannak e-mögött a durva kijelentések mögött. Az egyetlen ami miatt egy nagy sóhajjal visszanyomtam emlékeimet a mélybe az hogy tudtam ismét bántott. Még ha nem is tudja ki vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése