19.fejezet 'Csillagok...'

- Most már elmondhatod, hogy hová megyünk. – mondtam egy órás csend után. A kocsi nagyjából ugyan ennyi ideje halad egy főúton.

- Meglepni sem lehet téged? – kérdezte kissé szomorkásan .

- De lehet, csak ez így uncsi. – fejemet a kocsi széktámlájába nyomtam és elhúztam a szavakat. – Amúgy is Justin… - gondoltam végig ezt az egészet. - Miért is viszel el engem bárhová is? – igenis gyanakvó hangsúlyt vettem fel.

- Mert fontos vagy nekem azért és szeretném, ha egy kicsit kikapcsolódnál a verseny előtt. Szükséged lesz rá. – Még a sötét kocsiban is látszódott kedves mosolya. Nagyon sokat foglalkozott velem az elmúlt héten .Nem is értem miért vagyok ilyen hálátlan, hiszen bármelyik másik tanítványát elvihette volna „kikapcsolódni”. Na ezzel a gondolattal most még inkább furcsává vált hogy engem visz el magával kirándulni .

- Menyi idő még? – kérdeztem megadóan és szememet róla inkább az útra szegeztem.

- Nyugodtan pihenj egy kicsit. Majd ha odaértünk felébresztelek. – Vajon mennyire lehet messze az ahová megyünk , hisz már most éjfél van. Holnapra biztos visszaérünk majd, kibírok egy napot alvás nélkül , majd szombat este alszom. Briannak fel sem fog tűnni. Erős leszek. Csak egy bökkenő van, nem tudok csak úgy elaludni. – Dönts hátra nyugodtan a széket. – a következő pillanatban már azt vettem észre, hogy Justin fél kézzel letekeri nekem az ülés hát támláját.

- Úr isten de megijedtem! – tágra nyílt szemekkel néztem rá, mire felkuncogott és ráhajtott egy másik útra.

- Nem bízol bennem? – mondta vicceskedve.

- De igen. Csak hirtelen döntötted hátra, máskor legalább szólj! – mondtam neki miközben oldalasan elhelyezkedtem a székben. Lábamat keresztbe tettem felé és csak azt figyeltem ahogy vezet.

- Pihenj csak. – csitított kedvesen.

Olyan más volt vele lenni most. Úgy éreztem nem akar bántani, megbízhatok benne. Szívem szerint vele lettem volna még nagyon sokáig. Meg tudnék vele békélni, ha itt élne, és ugyan olyan normális „gyerek” lenne mint én. Ebben a pillanatban azt hiszem a hírnév semmit nem változtatott rajta. Ahogy elhaladtunk a lámpák mellett az arcát egyszer világosság majd sötétség borította el. Mintha egy ördög lenne, aki nem jó helyen van, akinek minden szívdobbanásra fel-fel ragyog saját szíve. Mint aki tudja, hogy nincs jó helyen és minden pillanatban vágyik kedvenc helyére a földra, de aztán visszahúzza valami. A szívem egyszerre dobbant a fények megjelenésével. Gyönyörű volt. Szemei boldogan csillogtak, de ezt nem láttam akkor mikor a suliba jött, teljesen el volt borulva. Most viszont más. Ajkai meg vannak duzzadva, arc csontja is kevésbé rajzolódtak ki, még a sötét sem tud rajta karcsúsítani, talán hízott egy kicsit. Vajon minden lánnyal ilyen kedves, mint velem az elmúlt héten?

Nem szabad ilyeneken gondolkoznom, a végén még ismét beleszeretek. Fejemet elfordítottam a szélvédő felé , és csak bámultam ki rajta. Egyik kezemet fejem alá támasztottam, a másikat pedig hasamon pihentettem. Bő, finom anyagú buggyos nadrágom tetejénél játszottam csípőcsontomon. Letértünk egy kis útra, a lámpafények kevésbé voltak erőszakosan vakító,de a szemeim még így sem csukódtak le. Nem tudtam aludni, mellette nem tudok. Az agyam harcol a szívem ellen. Tudtam aludnom kéne, de ki akartam használni az alkalmat hogy nézhetem, így a kettő között állapodtam meg. Mellette voltam, ébren, de nem néztem . Ehelyett a figyelmemet a csillagok kötötték le a messzi távolban . Ma kimondottan erősek a fényeik. Ha Justin a párom lenne , vajon megállna, hogy együtt nézzük őket egy sötét földút közepén messze a fényektől, amik még így sem befolyásolják nagyon gyönyörűségüket? Felesleges ezen gondolkoznom, mert nem a barátom.

- Min gondolkozol?- persze miért ne kérdezne rá arra, amire nem kéne? Megérezte?

- Szépek a csillagok. – hihetetlen hogy mennyire őszintén válaszoltam. Hangom szerelmes volt, remélem nem tűnt fel neki.

- Én is szeretem őket. – hangja elcsuklott, és ugyan úgy hangzott, mint az enyém, Szerelmesen. Szívem nagyot dobbant.

- Olyanok, mint a szerelmesek. Olyan szerelmesek, akiket kilométerek szakítanak el egymástól. – gondolkoztam el hangosan. – Sosem érik el egymást. – hangom elhalkult, tudtam nagyon, jól hogy ez inkább hangzott elérhetetlen szerelemnek, mint hihetetlen összekapcsolódásnak .

- Tudtad, hogy lehet hogy mi még látjuk a fényeiket de azok már évekkel ezelőtt kihunytak? – kérdezte halkan. Visszafordultam felé . – Lehet hogy ők is csak ilyen sokára veszik észre hogy szerelmük kihunyt és társuk elvesztése után ők is feladják lángjaikat.

Szívem szerint megöleltem volna. De ez ebben a pillanatban, lévén hogy ő vezet, nem lehetséges, meg amúgy sem. Egy pillanatra rám nézett, és nem is tudom hogy miért, de pont ekkor legördülte egy könnycsepp az arcomról és hajamba kötött ki.

- Ne sírj! – hangja kétségbe esett volt, és kérlelő.

- Bocsi csak… - letöröltem könnyem nyomát és szipogtam egyet, nem kellett sok hogy orrom is megeredjen. Hogy mondhatnám el neki, hogy engem nem szeretett még így senki? – Tudod én még soha nem voltam igazán szerelmes. – hazudtam. Mert igen is voltam, mégpedig belé , még ha kicsi is voltam. És a közelsége most is furcsa dolgokat hoz ki belőlem.

- Mi az ami fontos neked egy fiúban? – biztos vidítani próbált érdeklődésével, de most mit mondhatnék .

- Tudod nem fontos hogy, hogy néz ki. Nem tudom. Szeretnék egyszerűen lefeküdni valaki mellé aki átölel és csak alszunk együtt. Csak egy olyan fiú kéne aki szeret. – mondtam őszintén.

- És még soha nem érezted azt, hogy szeretnének? – kérdezett vissza rögtön.

- Nem tudom. Csókolóztam már pár sráccal, de soha nem éreztem, hogy a szívem csak úgy . Bababmm babamm … Érted? – nem tudtam máshogy jellemezni az érzést, vártam hogy eljöjjön a tündérmesés szerelmem.

- Én is hiszek az ilyesmiben. – bólintott egyet. – Az a baj hogy a lányok nem azért vannak velem aki vagyok, hanem azért akit az újságokban látnak. Azt hiszik én vagyok a szőke hercegük, vagy csak kihasználnak . – rám nézett. – Elnézést a kivételért! – ez most csak nekem volt kétértelmű? Hirtelen kirázott a hideg a gondolattól, meg amúgy sem volt így este valami meleg. – Fázol? – kérdezte elmosolyogva a nagy komolyságot.

- Kicsit. – mondtam karomat dörzsölgetve. Mondjuk felvehettem volna egy dzsekit. De ki gondolta volna hogy nem jutok haza éjfél előtt.

- Ott van a hátsó ülésen a kabátom. Bújj bele. – Nem is kellett kétszer mondania. Hamar előkaptam a nagy pufi kabátot az üléstől és gyorsan belebújtam.

- Köszönöm!- mikor visszafeküdtem az ülésre sokkal jobb volt, bár a combom még kicsit fázott.

- Nincs mit! – bólintott. – Mondjuk, lehet azért fázol mert fáradt vagy, nem? – meg sem várta a válaszom . – Aludj!

- Rendben, de kelts fel ha odaértünk. – mondtam majd kabátjába behúztam kezemet és úgy melegítettem fel magam. Mondjuk bevallom jobban felmelegedtem volna ha bekapcsolja a kocsi fűtését, de így legalább érezhetem az illatát kabátja által.

***

Nem tudom mennyit aludhattam, de mikor felébredtem akkor már sütött a nap. És a kocsi állt. A kocsi áll?! Hirtelen ültem fel. Hol vagyunk? Magam mellé néztem és Justin sehol . A környéket kezdtem el szememmel pásztázni . A kocsi egyszer csak kattanó hangot adott ki. Valaki kinyitotta a zárakat. Megijedtem, de meg is nyugodtam mikor megláttam Justin felém közeledni. Egy benzinkúton voltunk . Justin kezében narancslé és szendvicsek voltak . Mikor az ajtóhoz ért mosolyogva az ajtóra bökött szemeivel hogy segítsek neki kinyitni az ajtót. Négy-kézláb átnyúltam a az ajtajáig és kinyitottam neki a böhömnagy ajtót.

- Jó reggelt! – hajolt be a kocsiba. Látom felébredtél ki kócos! – rögtön a hajamhoz kaptam .

- Úr isten mennyit aludtam és hol vagyunk? – végtagjaim fájtak, biztos, hogy a nem éppen megfelelő alváspóztól.

- Egy benzinkúton és nagyjából 7-8 órát. – válaszolt egyszerűen majd felém nyújtott egy szendvicset meg egy narancslevet. – Tessék, reggeli. És olyan nincs, hogy nem kérek! – nézett rám komolyan mikor nem akartam elvenni tőle a szendvicset, de végül beadtam a derekamat és elvettem tőle reggelimet.

- Köszönöm! – bólintottam és normálisan visszaültem helyemre miután nagy nehezen feltekertem az ülés hát támláját.

- Mehetünk is tovább! – beleharapott szendvicsébe majd letette az ölébe és gázt adott. – Még 2 óra és ott vagyunk. – kijelentésekor villámcsapásként ért hogy vajon hány óra és hogy mi még mindig nem visszafelé tartunk hanem oda.

- Justin, haza akarok menni! – jelentettem ki egyértelműen.

- Azt hittem jól érzed magad. – szomorodott el .

- Igen jól érzem magamat, de ma reggel 9 re találkát ígértem az egyik barátomnak. – a sírhatnék tört rám.

- Aisha, még ha most meg is fordulok, akkor is csak estére érnénk haza a forgalom miatt. – éreztem, hogy lelki ismeret furdalása van és csalódott azért mert azt hiszi nem akarok vele lenni . Lefékezett. Lassan legurult az út szélére hogy a kocsik el tudjanak menni mellettünk majd lassan felém fordult. – Most mond meg mit szeretnél , mert egy biztos hogy én nem akarok rosszat neked. Ha te haza akarsz most menni , mert így lenne jobb akkor megfordulunk és az ismerősödnek szólhatsz, hogy csak csúszik a progi. – kicsit elhallgatott majd folytatta. – Az igazat megvallva én csak vasárnap estére szándékoztalak téged hazavinni. – mondta szomorkásan.

Egy egész hétvége nekem egy kész energia bomba lenne. Imádok vele lenni, vele beszélgetni , és igen én még mindig szeretem őt, csak tudom, hol van az ésszerűség határa. Brian megértené vajon?

- Egy pillanat. – mondtam Justinnak és kiszálltam a kocsiból. Mikor megfordultam hogy becsuktam a kocsiajtót, egy kis kérdőjelet és kétségbeesést láttam arcán , főleg mikor felmutattam neki a telefont. Pedig ezekre az érzelmekre igazán nincs szüksége.

Becsuktam az ajtót és a telefonból kikerestem Brian számát. Fülemhez emeltem a telefonom kicsit félve és vártam hogy felvegye. Talán kettő csörgött, s a telefonba egy kellemes és ismerős mély hang szólt bele.

- Szia bogárka! Azt hittem alszol még. Már megyek felétek. Fel akarlak kelteni, de akkor ezt már buktam. – hangos nevetése miatt kicsit el kellett tartanom a fülemtől a telefont.

- Brian… - kezdtem bele halkan, azután pedig nem tudtam mit mondhatnék.

- Baj van? – kérdezte most már komolyan

- Nem nincs! – vágtam rá rögtön. – Csak nem vagyok otthon. – vártam a „Semmi baj! „ szöveget de az nem jött . – Kérlek ne haragudj! Nem terveztem be ezt a programot. Brian Szeretlek! – tudtam hogy ez nem segít.

- Nincs baj Cuncus! – a hangján hallottam, hogy csak úgy mondja. – Hívj ha hazaértél! Jó szórakozást! – hangja kedvesen csengett de már ismertem annyira hogy tudjam , megbántottam .

A telefon, a következő pillanatban olyan hangot adott ki mint a radar mikor nem észlel a környéken . Igen , és pont azért hasonlított a két hang egymásra mert Brian eltűnt a vonalból a zéterbe. Lerakta. Ügyes vagy Aisha!