- Na akkor merre megyünk? – Justin most igazán lehetne türelmesebb ilyen téren. Alig nyitottam ki a kocsi ajtaját máris letámad. Mondjuk valahol megértem hisz sok időt szán rám én pedig csak szó nélkül ellököm magamtól?
- Menjünk tovább. – mosolyogtam rá hamisan , ami valami fantasztikus alakítás lehetett mert arcán megkönnyebbülést láttam, és boldogságot, azért mert ő „győzött”.
- Nincs már sok hátra. – miután beültem ő gázt adott és ismét elindultunk a számomra még továbbra is ismeretlen hely felé.
Csendben telt el másfél óra. Ez a csend kicsit sem volt kihangsúlyozott. Én nem éreztem jól magam mert mindenek előtt Briannek tett ígéretemet szegtem meg, a saját javamra, ezzel beletiporva az lelkébe. Justin pedig talán csalódott volt, hogy ennyire tönkrement a kedvem, és hogy hálátlan vagyok. Bár ez csak egy feltételezés. Nem tudhatom biztosan, hogy mit gondol.Egy kis idő elteltével tengerpart mellé értünk és ekkor ugrott be hogy hol is lehetünk pontosan.
- A tengerpartra jöttünk? – Fejemet az ablakból nehezen fordítottam felé , és kissé hezitálva. Hangom magasabbra és gyermekibbre váltott.
- Ne lődd le még a poént. – Vigyora elárulta. Boldog volt, pont annyira mint én.
- De mennyi van még hátra?- Lábaimat magam alá húztam a széles ülésben és ismét kibámultam az ablakon. A tenger gyönyörű volt. A kocsi fordult. Egy parkolóban találtam magamat. Justinra kaptam a tekintetem.
- Meg is jöttünk. – szemével parkoló után keresett, amit hamar meg is talált. - Innen sétálunk.- hatalmas mozdulattal behúzta a kéziféket majd lekapcsolta a kocsiról a gyújtást.
- Te tényleg képes voltál velem egy napot kocsikázni, hogy lehozz egy tengerpartra? – néztem rá komolyan és váram a hülye kérdésre a választ.
- Itt forgattuk a Never let you go-t. – nem nézett rám hanem előre bambult kifelé a szélvédőn. Olyan mosolyt láttam szája sarkában bujkálni ami visszaemlékezésre utalt. Felkeltett az érdeklődésemet
- Miért hoztál el ide? – nem tudom miért kérdeztem meg hisz örültem hogy itt lehetek.
- Mert megérdemled. – kapta rám tekintetét aztán kaján mosoly csúszott arcára - Gyere! – Kipattant a kocsiból és futva megkerülte azt. Reagálni, nem volt időm . Felkaptam a balettcipőmet, de már nyílt is mellettem az ajtó. – Még mindig itt vagy? Ez katasztrófa! – kikerekedett szemekkel nézett rám bohókásan.
- Megyek már! – nevettem el magam de ő csak kézen ragadott és kihúzott a magas kocsiból.
- De nem elég gyorsan! – vigyorgott és becsapta mögöttem az ajtót.
Tenyere égette az enyémet. Keze szorosan markolászta az enyémet, de én féltem ráfogni az övére. Tekintetemet most még a tenger sem vonzotta annyira, mint kezemet rángató végtagja. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Most tényleg kéz a kézben vonszol engem valahová . Kihúzzam esetleg, hogy megmutassam, neki tudok én járni? Nem, nem akarom ezt tenni . Az a melegség, ami átjárta testemet érintésétől , olyan érzés, amit semmi pénzért nem adnék magamtól senkinek, csak ha elvennék tőlem erőszakkal. De rámarkolni akkor sem mertem kezére, míg nem meg nem botlottam egy kőben. Nem érte váratlanul. Kezem húzásának nagy ellent tartott és megóvott attól hogy orra essek. Derekamhoz nyúlt és maga felé fordított.
- Megvagy? – nagy barna szemei arcom minden egyes négyzetmilliméterét is bejárták. Alig tudtam megszólalni. Aisha mi van veled ?! - Nehogy összetörd magadat! – szabad kezét felemelte és mutatóujját közénk emelte.
- Próbálok a lábam elé figyelni. – bólintottam . Mondjuk bevallom ha ilyen testközelben van hozzám akkor nehezen tudok rajta kívül másra figyelni.
Az apró köves rész hamar eltűnt és azokat óriási mólók és sziklák váltották le. A tenger háborgott, ugyan olyan sötét volt a víz mint a viharos felhők, de biztos voltam benne hogy nem fog esni . Azonban a hullámok erős szeleket hoztak . Hosszú szőke tincseimbe szó nélkül belekötöttek , és ismét feltehettem azt a kérdést hogy : Ó drága szél! Mit ártott neked a hajam?! Legalább most ne kötözködne mikor Justin áll mellettem.
Nem csinált semmit csak húzott egyenesen fel az egyik móló tetejére. Nem értettem meg hogy miért kell hajó kikötő egy ilyen szeleburdi helyhez. Egyszer csak megálltunk a szélén. És semmi más nem tárult elém csak a majdnem fekete tenger. A sós víz, ahogy hozzácsapódott a nagy betontömbnek és a szikláknak, felhabzott. Háborgott a tenger, efelől nem volt kétség de pont ez tette gyönyörűvé. Justin nem szólt egy szót sem, csak elengedte a kezemet. A látvány letaglózott. Valamiért meg akartam nézni közelebbről, húzott magához a látvány, érezni is akartam nem csak nézni. Tettem előre egy lépést, de derekam köré abban a pillanatban valaki keze övként záródott és rántott vissza, mind a jelenbe, mind magához, mind az esetleges lezuhanás veszélytől.
- Mit csinálsz? – kérdezte halkan fülembe suttogva. Igen suttogott, de olyan közel volt ajka a fülemhez, hogy még így is tisztán hallottam szavait a tenger ordítása ellenére. Féltett, és olyan testközelbe került hozzám hogy engem ez teljesen megzavart.
- Ne félts! Nagy-kislány vagyok és esküszöm, hogy nem akarok öngyilkos lenni. – tudtam hogy azt hiszi öngyilkos akarok lenni. Pont ezért nem ismer még jól. Nem vagyok az a kézvagdosós fajta. Tudom ez korunk problémája, de én nem tartozom az átlagos tinik közé.
- Csak féltelek. – szorosabban magához húzott. – Nem is tudom miért. – hangja gondolkodó volt. El akartam terelni a figyelmét, így más témába kezdtem.
- Milyen volt itt énekelni? – kérdeztem, bár fogalmam nem folt hogy halja e rendesen a kérdést.
- Próbáld ki. – ezek szerint hallotta. – Énekeld azt a dalt, ami eszedbe jut először. – hangja olyan volt mint egy apró dongó zümmögése egy meleg nyári napon. Felmelegített.
Lehunytam a szememet és nem csoda hogy egyetlen egy dal ugrott be nekem most. Illetve egy részlet.
Let the music blast, we gon' do our dance(Engedd, hadd szóljon a zene,Csak táncoljunk,)Bring the doubters on, they don't matter at all (Jöjjenek csak a kételkedők,Egyáltalán nem számítanak!)'Cause this life's too long and this love's too strong (Mert ez az élet olyan hosszú.És ez a szerelem elég erős,)So baby, know for sure that I'll never let you go(Úgyhogy baby biztosra tudom,Hogy sosem foglak elengedni!)
It's like an angel came by and took me to heaven(Olyan, mintha egy angyal jött volna le
És vitt volna fel a mennybe,)'Cause when I stare in your eyes, it couldn't be better (Mert mikor a szemedbe nézek.Jobb már nem is lehetne.)I don't want you to go, oh no(Nem akarom, hogy elmenj, nem,)
- Miért ezt énekelted? – meglepődött volt, de nekem a szívemből jött, most jöttem rá igazán hogy én szeretem ezt a számot.
- Mert ez jutott eszembe a helyről. – mondtam őszintén.
- Neked jobban állt mint nekem. – kuncogott fel. Furcsamód közelebb húzott magához majd elengedett.
- Menjünk. - mondta és szó nélkül kézen fogott ismét majd húzni kezdett. De én még maradni akarok.
- Miért megyünk? Nem maradhatnánk még egy kicsit? – Lábammal betámasztottam, hogy megálljunk, de még a szél is ellenem dolgozott mivel, a hátam mögül fújt.
- Vihar jön. Nem ajánlatos maradni. – Vissza lépett kettőt és szemem elé tévedt tincsemet gyengéden fülem mögé helyezte, bár az nem maradt meg sokáig ott ahová igazított.
- Kár… - mondtam. Nem a akartam még menni még így tombolva is gyönyörű volt ez a hely.
- Visszajöhetünk holnap hazafelé, hogyha akarod. – szemeit enyémbe fúrta én viszont heves bólogatásba kezdtem. Reakciómon elmosolyodott, amin csak én is mosolyogni tudtam. Nagy mosolygásom hirtelen fagyott le, mikor egy esőcsepp landolt az orromon.
- Tényleg esik… - állapítottam meg nagy okosan miközben felnéztem az égre.
- Siessünk! – mondta és jobb kezemnél fogva óvatosan, de gyors mozdulatokkal próbált meg visszavezetni a sziklák tetején a kocsihoz.
Ez különös… hiszen közvetlen a tengerparton nagyon ritkán esik az eső.
***
Talán a sors akarta úgy, hogy elázzunk. Mikor kiszálltunk a kocsiból egy szálloda előtt már teljesen átázott minden ruhám. Fogalmam sincs, hol vagyunk, de fázom. Nadrágom teljesen a combomra simulta cipőmben pedig tocsogott a víz. Karjaim el nem múló libabőrbe bújtak, fogaim pedig minden levegővételnél össze-össze koccantak .
- Üdvözlöm Mr. Bieber! – mellettem egy magas férfi jelent meg mikor kiszálltam a kocsiból és engem szóra sem méltatva elnézett mellettem.
- Jó napot Hans! – derekamat egy erős kéz szorította meg és óvatos mozdulattal egy csípőt éreztem csípőmnek koccanni. – A kocsit kérem, a legalsó szintre vigye, ha lehet, és megköszönném ha a bőröndöket felhozná a lakosztályomba. – Milyen bőröndöket és milyen lakosztályba?! Na álljon csak meg a menet.
- Justin!... – hangom feljebb szökött és még a piros sapkás pali szavába is vágtam, aki elvette Justintól a kocsi kulcsot.
- Menjünk! – mondta határozottam majd bólintott a mellettünk álló úriembernek aki reakciómra tág szemekkel meredt rám. - Bent megbeszéljük! – utasított halkan és hidegen, úgy hogy más ne hallja és csípőmnél fogva elindított a lépcső felé.
Ahogy beléptünk a szálloda ajtaján egy óriási üresen kongó szálloda tárult elém, csak a portás lány ült egy hosszú magas pult mögött, ami előtt lassan elhaladtunk. Justin rá se nézett a lányra pedig vele egykorú lehetett én azonban, elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemébe és addig el sem tudtam ereszteni míg Justin egy határozott mozdulattal be nem irányított a liftbe. Ekkor esett csak le hogy az a lány engem most vajon egy ringyónak nézett?! Mire észbe kaptam Justin megnyomta a 20. emelet gombját és a lift elindult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése