3. fejezet 'Azért nem zaklatott fel annyira a környezet védelem'

Hétköznap reggel általában egyedül vagyok, mire reggel 7 kor felébredek. Húgom nem a városi oviba jár hanem anyu munkahelyétől egy nem messzire esőbe. Öcsém mag már 6 kor lelép, hogy elérje a buszt, mert hajnalban van az úszás edzése. Csak én vagyok, aki a családból ilyen hétalvó, már ha ezt lehet annak nevezni. Megbeszéltük apuval, hogy ma délutános és eljön értem, hogy elvigyen a suliba. Nem lakik messze így hamar ide ér, addig is kicsit együtt lógunk . A jövő héten úgyis öcsivel meg focimeccsre. Kissé nyűgösen keltem ki az ágyból vekkerem csörgése után, de eltaláltam a gépemig. Ilyenkor mindig teszek be egy kis zenét, amire készülődök.

Felhangosítottam a választott számot, majd az ablakomhoz sétáltam, hogy kinyissam. Az utam a fürdőszobába vezetett hogy megmossam az arcomat , és a fogamat, elvégezzem kisebb nagyobb dolgaimat. A hajamat kivételesen kivasaltam, mert most volt rá időm. A szekrényhez érve általában bajban vagyok. Nem vagyok az a fajta lány aki este kiválasztja a másnapi ruháját divat szerint, azt vallom hogy azt veszem fel ami akkor éppen reggel a kényelmemet szolgálja. Jelen pillanatban ez egy fekete farmer volt és egy fehér denevérujjú póló. Gyorsan magamra kaptam őket. Még van, egy negyed órám mire apa ideér. Pillanatok alatt bepakoltam a táskámba, és a konyha felé vettem az irányt.

A konyha ablaka pont az utcára néz, tehát látom, hogyha apa megérkezik . Kerestem sajtot salátát meg paradicsomot és elkezdtem összekészíteni a tízóraimat. Az ablakon kinézve láttam ahogy a szomszéd néni sétáltatja a kutyáit, az anyukák babakocsiban tolják a játszótér felé a gyerekeiket, és ehhez hasonlók . Pont mire betettem a táskámba a kajámat érkezett meg apa. Láttam ahogy leparkol a szürke kocsi és megvillogtatja lámpáit, ezzel jelezve érkezésest.

Már vettem is a cipőmet és kutattam a kulcsom után. Körbenéztem, még hogy nem hagyok-e semmit égve vagy nyitva és csak utána léptem ki az ajtón kedvenc fekete pántos sarumba. Bezártam az ajtót és már a táskát leejtve a vállamról indultam meg a kocsi felé és nyitottam ki ajtaját.

- Jó reggelt! – Behuppantam az ülésre és egy széles mosollyal fogadtam édesapámat.

- Szia! – gyújtást adott a kocsira. – Egy reggeli kávé? – mosolygott rám.

- Starbucks? – elvigyorodtam. Tudja ő is hogy imádom azt a kávét.

- Rendben! – Neki se kellett több , a kocsi elindult mi pedig beszélgetésbe kezdtünk .

- Mesélj hogy vagy? A barátnőddel minden rendben?- érdeklődtem de közben az ablakon lestem előrefelé .

- Jól megvagyunk, köszönjük! Otthon mi újság? – Ritkán találkozunk tehát mindig benne van a pakliban ez a tömör lényegre utaló kérdés. Hisz ő az apám. Mindig mindent tudni akar.

- Hamar eltelt a hét. Noa esténként felpörgette a házat, készülnek valami ovi előadásra, minden nap legalább egyszer meg kell hallgatni az „én leszek hamupipőke” hencegését. – elkuncogtam magam mert már magam előtt láttam, ahogy el játssza a meséből vett hercegkisasszonyt. – Nagyon édes! – Apa is felnevetett.

- És a suli hogy megy? – ez minden gyerek rémálma , mármint a kérdés és még a hangsúly is ott van a szeren , de nem féltem rá válaszolni .

- A jegyeim változatlan tendenciát mutatnak! – széles vigyorral felé fordultam. Jó tanuló voltam, nem a legjobb, de az osztály 4. legjobbja.

- Ennek örülök! – és ezzel ki is fújt a témák komolysága.

A szüleim bíznak bennem. Volt időszak amikor sokat sumákoltam, de azóta „felnőttem” Komolyan veszem a tanulást a különböző szeszélyeim mellett. Szeszélynek lehet nevezni talán azt a habos babos csodálatosságot, amit a suli felé kaptam, ez volt az egyik dolog az életemben, aminek nem tudtam ellenállni, az édesség. Mondjuk néha a hosszabb reggeleknek sem tudnék ellent mondani, a sulihoz hamar megérkeztünk , de addig is nagyon jót beszélgettünk, a kedvem és a hangulatom sokkal jobb volt egy átlagos reggelhez képest, azonban valami megtörte ezt a jókedvet mikor apa leparkolt az iskola elé.

- Hol vannak az iskolatársaid? – kérdezte ő is értelmetlenül.

- Nem tudom… - az ablakon kibambulva kerestem egy árva lelket. Aztán ránéztem az órámra is, de a tanítás még nem kezdődhetett el, hisz még fél óra van becsengetésig.

- Nem lehet hogy elmarad a tanítás? – kérdezte felhúzott szemöldökkel .

- Te is tudod, hogyha elmaradna a tanítás, akkor ki sem keltem volna ma az ágyamból. – próbáltam cinikus lenni, de a maszk, amit poénból az arcomra festettem hamar eltűnt és ismét az iskola udvart fürkésztem .

A szívbaj jött rám mikor valaki hirtelen megkopogtatta az ablakomat. Nem számítottam rá és ugrottam is egyet. Mikor észrevettem ki az nagyot sóhajtottam .

- Brian… - morogtam és már ki is nyitottam az ajtót. – A szívbajt hoztad rám! – szidtam le és mellkasára csaptam, de mintha meg sem érezte volna.

- Jó reggelt Mr. Still! Hogy van? – Udvariasságára és arra, hogy észre sem vette reakciómat csak egy flegma képet vágtam és kiszálltam a kocsiból kávémat magamhoz fogva.

- Köszönöm Brian! Jól .- tudta le apu hamar.

- Akkor jövő héten találkozunk! – kezdtem bele a szokásos búcsúzkodásba.

- Telefonon beszélgetünk mikor vagyok szabad napos. – kedves mosollyal hajolt át az anyósülésre támaszkodva hogy lásson.

- Rendben! Köszönöm a fuvart. – felemeltem a kávét. – És a kávét!

- Nincs mit! – Intett egyet majd beindította a kocsit. Én becsaptam az ajtót és már el is hajtott.

- Miért nincs senki az udvaron? – kérdezte barátom a számomra is költői kérdést.

- Ha tudnám akkor okosabb lennék mint te de mivel nem tudom. – elgondolkoztam … - nem így is okosabb vagyok mint te.

Mellettem durrogva elvonulva indult meg a bejárat felé , én pedig csak vigyorogva szólongattam nevén , és próbáltam „vissza hízelegni” magam a kegyeibe.

- Brian! Szeretlek, ugye tudod! – mikor beértem vállát hátulról átkarolva lógtam rajta, persze ügyeltem a kávémra. Ráfogott könyökhajlatomra és elemelt a földtől . Sokkal magasabb volt, mint én. Minimum egy fejjel, de baráti kapcsolatunkban bármennyire is ő volt az erősebb és magasabb is, én voltam úgymond a „dominánsabb”, mármint így éreztem.

- Persze , ilyenkor bezzeg jó vagyok ! – Hallottam a hangján hogy csak játszik és mindjárt elröhögi magát. A suli lépcső alján megállt és letett hátáról amin jóformán csimpaszkodtam.

- Te mindig jó vagy! – mondtam neki őszintén. – Te vagy a legjobb barátom! Neked soha nem mondanék komolyan bántást! – kezeimet magam elé tettem védekezően, és nagyokat pislogtam.

- Jól van nyuszikám! – Felvette egy olyan kéjes mosolyt mire nekem elfintorodott az arcom. – Hanyagoljuk a boci szempilláidat!- intett le.

- Boci szempilla? – dörrentem rá, persze nem komolyan.

- Jajj! Nehogy azt hidd már, hogy csak te szívhatod a vérem. – játékosan meglökött a vállamnál fogva, ezzel kicsit kilökve az egyensúlyomból .

- Rendben ! 1-1 ! De itt még nincs vége. – rászegeztem mutató ujjamat majd megindultam fel a lépcsőn. Amikor az ajtó elé léptem és nagy lendülettel feltéptem az iskola ajtaját , azzal a lendülettel hátráltam is meg de hiába.

Az egyensúlyom is teljesen elhagyott a nagy lendülettől, amivel nekem jött, és most vagy a kávémat mentem , vagy a fejemet, ha nem nyerem vissza a stabilitásomat. Egyértelmű volt hogy nem akarom magam megütni , és emberi ösztön is. Ezáltal lehet hogy nem estem pofára, de a különleges mozdulattól hogy két lábon maradjak a kávé rajtam landolt, na meg azon a bizonyos személyen aki majdnem fellökött, bár neki csak vajszínű nadrágja lett olyan.

- Francba! – ennyi hagyta el a száját de rám se nézett.

- Szedd a lábaidat Kölyök! – Mögötte hirtelen megjelent egy nagydarab néger ember aki még Briannél is nagyobb volt, és a nadrágját szemügyre vevő tankot ki nekem jött majdnem hogy felkapta és tovább terelte a suli mögötti parkolóba.

- Talán bocsánat vagy valami! – Kiáltottam utána, mérgesen.

A következő pillanatban több ezer diák tódult ki az ajtón és igyekezett a parkolóba, az volt a mázlim hogy nem taroltak le mert Brian elhúzott a bejárat elől , ahol majdnem hogy tátott szájjal álltam .

- Ez elég csúnya folt de ha szólsz anyukádnak és beáztat… - nem tudtam koncentrálni a dühtől és a meglepettségtől ami bennem tombolt abban a pillanatban . Táskám pántját és az üres műanyag kávés poharat szorongattam aminek isten tudja hogy hol landolt a teteje. Bevallom azért az őszintét most azért nem zaklatott fel annyira a környezet védelem.