- Még mindig nem nyitottad ki a csomagodat? – Olivér elég erőszakos volt ezzel a témával kapcsolatban egész héten. Nekem pedig most cseppet sem volt kedvem ezzel a témával foglakozni így a nagy rohanások közepette.
- Majd kinyitom ha kedvem tartja. Azt sem tudom mi van benne . De ha téged már tényleg ennyire érdekel engedélyt adok rá hogy kinyisd. – Dobtam oda drága testvérkémnek de már vettem is fel a cipőmet.
- Hová sietsz ennyire? – kérdezte anya miközben a kezembe adott két szendvicset.
- Le fogom késni a buszt. – hanyagul beledobtam a kulcsomat a szendvicsekkel a táskámba, megálltam a tükör előtt, ellenőriztem magamat. Meg igazítottam fekete cicanadrágomat, térdig érő iszonyat bő pulcsimat és féloldalasan vállamra kaptam táskámat.
- Akkor kinyithatom ? – kérdezte Olivér még egyszer.
- Nyissad! – vontam vállat – Engem nem érdekel. - már nyitottam az ajtót.
- De az úgy nem jó! – úgy csinált mintha nyavalyogna.
- Akkor meg mit érdekel? – kérdeztem vissza.
- Mert nem az enyém. – mondta durcisan.
- Neked adom. - mondtam neki de már siettem volna.
- Aisa ne csináld már! – mondta komolyan és a kezembe nyomta a focilabda méretű kocka dobozt.
- Jól van! Ha kinyitom békén hagysz? – kérdeztem megadóan. Bólogatott, de hevesen mint a kocsi kalaptartóján a bólogatós kutya szokott.
A dobozt, kedden tették le a küszöbünkre nekem címezve. A tetejére csak annyi volt „kaparva” hogy : „Remélem elfogadod tőlem!” . Fogalmam sem volt ki küldhette, de valahol féltem is kinyitni mert nem akartam tudni mi van benne. Valami gyerekes játék része lettem volna-e , vagy esetleg tényleg komolyan gondolta valaki, hogy nekem küld ajándékot? Inkább az előbbitől féltem , mert nem akartam, hogy ismét megalázzanak . Becsuktam magam mögött az ajtót és Olivér kezébe nyomtam gyorsan a dobozt. Leemeltem a tetejét és meglepődve néztem szembe a tényekkel .
- Wow …- valaki szerelmes beléd tesókám . – vigyorodott el majom testvérem és toporogni kezdett.
- Persze, én is pont erre gondoltam elsőre. – mondtam cinikusan és kiemeltem a kis cserepes rózsát a dobozból . Nem volt sokkal nagyobb a 2 öklömnél cserepestől. Szegényke vízért kiáltozott, a levelei teljesen el voltak száradva. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a sok információval , amit egy vörös rózsa jelenthet. – Vízbe tennéd légy szíves? – kérdeztem előttem szemöldökét húzogató Öcsémet. – És abbahagynád a gyerekes viselkedésedet? – néztem rá komolyan. A fali órára pillantottam az meg már javában jelezte hogy már futhatok a buszhoz. – A francba! El fogok késni.
- Itt van még egy dobozka!- szólt utánam. Mire megfordultam hogy becsukjam az ajtót egy kicsi doboz repült felém, amit reflexből elkaptam.
- Olivér! El fogok késni!- csuktam rá az ajtót. Nem hiszem el hogy nem érti meg hogy attól hogy neki nincs ma suli nekem még van, ilyenkor olyan értetlen.
A kis dobozzal a kezemben kezdtem el rohanni, hogy elérjem a 2 utcával lejjebb megálló iskolabuszt, ami 3 perc múlva érkezik meg. 2 hosszú utca. Még szerencse hogy a „balettcipőm” van rajtam.
***
- Tehát egy doboz rózsa volt benne? – Briant jobban érdekelte az ajándékom mint engem .
- És egy karkötő. – bólogattam és felé tartottam csuklómat. – Egy kis ékszerdobozban. - még magam sem értettem miért aggattam fel a csuklómra azt a láncot.
- Valakinek nagyon bejöhetsz. – arcán láttam némi noszogatást.
- Mire gondolsz? - kérdeztem vissza és táskámban kezdtem kutakodni szendvicsem után . Az ének óra előtt van egy lyukasom és pont erre tartogattam.
- Mondjuk, ötleted sincs, hogy ki lehet a hódolód? – kérdezte vigyorogva.
- Nincs. – vontam vállat és a szendvicsembe haraptam .
- Nem is akarod megkeresni? – kérdezte kicsit közelebb hajolva az asztal felett és szemembe bambult. Lenyeltem a falatomat.
- Mi értelme lenne. Lehet, hogy nem is ismerem. Mivel ennék előrébb? Majd leáll. - gondolom. Megint csak haraptam. Brian felnézett mögém és hátrébbcsúszott mintha valakivel tartaná a szemkontaktust.
- Bocsánat a zavarásért. Sziasztok! – a hang mögülem túlságosan ismerős volt. – Aisha, ha érdekel akkor jöhetnél órára. – Megfordultam és Justin ott ált közvetlenül a hátam mögött. A szám teli volt és magam sem tudom miért, de a falat megakadta a torkomon. Köhögni kezdtem, és nagy nehezen lenyomtam a félig megrágott falatot gyomromba. Nem tudtam még megszólalni.
- Úri isten jól vagy? – Birian kétségbeesetten hajolt át az asztal felett és veregette meg a hátamat, én meg csak bólogattam.
- Jól vagy ? – Justin leült mellém a padra.
- Előrébb toljuk az órát? – kérdeztem két krákogás között.
- Inkább megdupláznánk, ha már a múltkori elmaradt. – mosolygott rám. Kezét karomra tette és simogatni kezdte azt. Kicsit elhúzódtam és úgy tettem mintha hátra nyúltam volna a táskámért, miközben ezt csak azért tettem, hogy megszüntessem vele a „testi kontaktust”.
- Brian nem bánod, ha este folytatjuk a beszélgetést? – néztem ár barátomra aki kissé keserűen de bólintott. – Mondjuk este. – mondtam kis gondolkozás után.
- Olyan nagyon este? – kérdezett vissza. – Mikor érsz haza munkából?- Brian emlékeztetése villámként csapott belém, teljesen kiment a fejemből a munka , akkor még haza kell mennem a ruhámért. Francba.
- Szerintem 10 körül otthon leszek. – mondtam neki és összekaptam a cuccaimat. Félig megevett szendvicsemet visszacsomagoltam az alufóliába.
- Edd csak meg. Ráérsz. – mondta Justin mellettem , akiről próbáltam nem nagyon tudomást venni, mert a végén még a jelenlététől orra esek.
- Már nem vagyok éhes. – Felálltam, adtam egy puszit Brian arcára és felegyenesedve vártam szendvicsemet szorongatva, hogy Justin felálljon.
- Hát akkor örültem… - nyújtotta kezet barátomnak.
- Brian. - mondta egyszerűen és kezet fogott Justinnal.
Közepes tempóban indultunk el a folyósón egymás mellett. Nem csaptunk zajt, csak lépteink vízhangoztak az üres folyósón. Fogalmam sem volt hogy honnét tudta hogy hol vagyok. Egész nap nem láttam sehol, Mondjuk, lehet hogy csak azért mert Kedves Roze társasága között kutattam lopott pillantásommal , de ott ugye nem volt. Olyan volt az érésem mintha éppen egy új iskolába kerültem volna, és az új osztályomhoz visz bemutatni az igazgató. Pedig már évek óta ide járok és aki mellettem sétál egy „gyerekkori” ismerősöm. A szituáció mégis olyan … tudjátok … Idegen.
A zeneteremhez vezető út hosszabbnak tűnt az ebédlőtől, mint általában. Féltem oldalra pillantani, hogy meglessem a reakcióját mikor elérjük a terem ajtaját. De hál istennek nem kellett sokat tennem mivel két nagyobb lépést téve besurrant elém és zsebéből elővette a terem kulcsát. Furcsa volt hogy udvariasan maga elé engedett de szó nélkül lehajtott fejjel beléptem mellette a terembe. Ledobtam táskámat, és tetejére tettem szendvicsemet.
- Milyen volt a napod? – most komolyan bájos csevejbe fogunk kezdeni?
- Elment. Mit csinálunk ma? – nem gondoltam volna hogy ennél többet kéne tudnia. Még mindig megvannak bennem a múlt nyomai, bármennyire is „jól elbeszélgettünk” a múltkor. Inkábba tárgyra tértem.
- Értem. – lassú léptekkel a zongora felé vette az irányt majd leült a székre. Örültem neki hogy nem kezdett el jobban faggatózni. – Arra gondoltam, hogy ma kihagyjuk a skálázást és kiválasztjuk a dalodat. Mondta egyszerűen és megütögette maga mellett a zongoraszéket. Megráztam a fejemet. És oldalasan neki támaszkodna a gyönyörűen faragott zongorának kezdtem kémlelni arcát, amin kétség kívül nem volt hiba, még mindig tökéletes volt, számomra. Mogyoróbarna szemek, nem túl vastag szemöldök, ami most már látható is, mert nem takarja a kócos haja, és telt ajkak. Talán kissé bele is feledkeztem, mert egy széles vigyor terült el arcán.
- Nem korai még a zeneválasztás? – kérdeztem lesütött fejjel és a zongorán kezdtem dobolni, majd egy nagy sóhajjal visszanéztem ismét rá.
- Az igazat megvallva. – váltotta komolyra a szót. – Az a baj hogy le vagyunk maradva hamarosan itt a verseny és már mindenki választott dalt csak te nem.
- A suli válogató pedig 2 hét múlva lesz. – kalkuláltam be nagyjából, mire bólintás érkezett a másik személytől aki a teremben ült.
- Milyen számokat ismersz? – a zongora billentyűit méregette be. Ilyet én is szoktam csinálni , mikor minden parancsra fel a karok készülni . Hogy, biztosan tudjam, hogy hol kéne kezdenem.
- Sokat. – vontam vállat, de hirtelen egyet sem tudtam volna mondani. És ekkor beugrott egy dallam . – Adale-től a Set fire to the rain ? – talán őrült ötlet volt de nekem nagyon bejött.
- Megpróbálhatjuk. – mondta és játszani kezdett a zongorán valami ismeretlen dallamot. - Tudod a szöveget? – nézett rám boci szemivel.
- Aham! – bólintottam nagyot.
- Akkor kezdjük el, kitisztázzuk hol kell rajta javítanod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése