- Mi jót
csinálsz a hétvégén? – Miért van dejavu érzésem minden egyes
alkalommal-pénteken- mikor leparkol a házunk előtt és felteszi ezt a kérdést.
- Csak a szokásos alap dolgok. Ma
tanulok, ha összejön. Holnap átnézek apuhoz delelőt, aztán szerintem a
vasárnapot henyéléssel töltöm. Átjöhetnél ha gondolod. – válaszoltam vállat
rántva és a kilincsre csúsztattam kezem, indulásra készen.
- Csak mint általában. Medence? –
mosolygott rám hál istennek egy elég férfias kaján vigyorral.
- Csinálok gyümölcssalátát. – Majd
ki is pattantam a kocsiból .
- Vigyázz magadra! – szólt utánam.
- Ne félj! Szoktam. – azzal
becsaptam a kocsi ajtaját és a járdához sétáltam még megvártam míg elhajt hogy
integetni tudjak és utam rögtön az előkerten keresztül a bejárathoz vezetett.
Szinte beesetem az ajtón, kibújtam a sarumból és rögtön a szobám felé
igyekeztem.
A ház még üres volt, de nem sokáig,
mert az öcsém is hamarosan beesik. Kérdés az hogy hány óra. Szobámba benyitva
ledobtam a táskámat az asztalom lábához és a következő mozdulattal felhajtottam
a netbookom fedelét. Lebontottam magamról a farmeromat ami halkpuffanással
landolt az ágyamon és miután a szekrényemből kivettem egy térdnadrágot
megindultam a fürdő felé . Gyorsan felvettem a nadrágot, és felfogtam a hajamat
egy laza kontyba , arcmosás, és kész is vagyok. Felfrissülve és kicsit lehűlve
indultam vissza a szobámba. Az órára pillantottam már fél három, nincs időm
gépezni. Magamhoz vettem a telefonomat, ahhoz csatlakoztattam a headsetemet és
a másik táskámat felkapva, ami az ajtómon lógott rohantam ismét tovább, csak
ahogy péntekenként szoktam. Már bújtam bele a tornacsukámba amikor nyílt az
ajtó.
- Szia! – az öcsém olyan lelkesen
tud betoppanni a házba, soha nem szegi semmi a kedvét. – Máris mész? – Hülye
kérdés, de legalább érdeklődik.
- Mint mindig. – feleltem kérdésére
mosolyogva, ekkor észrevettem hogy, hogy ki van öltözve. Ezalatt persze csak
annyit értek hogy a szokásos laza öltözet helyett mintha reggel több időt töltött
volna a fürdőszobában.
- Mikor jössz? – kibújt a cipőjéből
és kicsit arrább lépett az előszobából hogy utamra engedjen.
- Attól függ… tudod, hogy mindig
változó. - rántottam vállat, de viszont annak ellenére, hogy ez a kérdés nem is
volt izgalmas nekem még valami más azért furdalta a kíváncsiságomat. – Mi újság
azzal a leányzóval, akiről beszéltél? - sokat veszekszünk ugyan de mindig
tudunk mindent a másikról , azt hiszem ezt valahogy úgy szokták ironikusan
kifejezni hogy „jó testvéri iszony” .
- Neked nem kéne menned? – terelte
a témát.
- Jajj, annyi időm még van hogy
elhadard gyorsan mi volt vele a suliba. – felhúzott szemöldökkel és kaján
vigyorral nekidőltem a falnak, és megigazítottam a vállamon táskámat.
- Drukkolok neked öcsi!- mondtam
szolidan majd megfordultam és elindultam a dolgomra. Nem akarom nyaggatni vele.
Tudom hogy ügyes srác és most sínen vannak neki a dolgok, max. ha nem megfelelő
választ kapok a kérdésemre akkor noszogatom egy kicsit , jó nővér módjára.
- Szia! – szólt utánam.
- Tanulni ne felejts el! Szerbusz!
– azzal becsuktam magam mögött az ajtót.
Kivettem zsebemből a zene masinát
és kerestem rajta valami jó ritmusos zenét, amit még nem hallgattam rongyosra.
Az emberek néha őrültnek néznek mikor mosolyogva, fülhallgatóval a fülemben
sétálok és tátogom a dalok szövegét. Most sem volt másképpen. Jordin Sparks
Step at the time c. száma dübörgött a fülemben és a ritmusára lépkedtem. Néha
megpördültem magam körül a mellékutcákban, és nem érdekelt, hogy az ablakból őrültnek
nézhetnek. Imádtam ezt az érzést. A főútra érve kislányos mosolygásomat sem
tudtam visszatartani a zene dübörgése közben, de azért már nem ugrándoztam,
mint egy nem normális. A munkahelyem nem volt messze . 10 perc gyalog egy
kevésbé forgalmas főút mellet. Mikor beléptem a zenét azonnal kikapcsoltam.
Csendben léptem a pultszélén lévő csapóajtóhoz és pakoltam le a cuccaimat a
belső kis szekrénybe.
- Helló Aisa! – drága munkatársnőm
éppen egy kávét töltött ki a pult külső felén ülő vevőnek. – Milyen volt a
napod?
- Minden flottul ment. Jelentkeztem
az ének versenyre. – Gondosan felkötöttem a fekete kötényemet a derekamra és
lehajtottam a tetejét (utáltam, ha a nyakamba kell akasztanom).
- Na ez jó hír! – felém fordulva
elmosolyodott majd vissza fordult a már jól megszokott vevőhöz. – Mennyi
tejszínt kér hozzá? – kérdezte illedelmesen .
- Kettőt kisasszony. – türelmes
volt, mint mindig. Innen soha nem sietett el az ember. Talán azért mert
elüldözés helyett beinvitáltuk az embereket. Még soha senkit nem kellett
erőszakkal kivinni innen.
- Hogy van ma Joe? – kérdeztem
udvariasan, felé fordulva hisz az egyik kedvenc vevőm volt.
- Megint lecsökkentették a
nyugdíjamat. – hangja szomorkás volt, de úgy töltötte a kávéjába a tejszínt
mintha mi sem történt volna.
- Lesz ez még jobb is, ne aggódjon!
– próbáltam jóval szolgálni neki, de tudtam, hogy veterán, így esélye sincs.
Inkább nem is támogattam olyan ötlettel, hogy nyújtson be kérvényt a
polgármesternek.
- Köszönöm Aisa! – kedves nagypapás
pillantására, amik jószívűséget sugároztak csak biccentettem egyet majd a kerek
tálcámat magamhoz véve indultam el a dolgomra.
Hogy mi a dolgom? Pincér lány
vagyok péntekenként 4 órára a suli után. Nem nagy bevétel de mégis gyűlik a
pénzem. Felmerülhet a kérdés, hogy ”mire?” , de a válaszom sokkal egyszerűbb,
mint hinnéd. Még én sem tudom. Addig is asztalokat törlök és összeszedem a már
elfogyasztott italok csészéit és poharait. Ebben a pár órában nem megterhelő
itt lenni, sőt élvezem is néha a dolgot. A kedves lány a pult mögött Drin, és
az apjáé ez a hely. Hálát adhatok az égnek - és a főnökömnek- hogy felvettek
ide részmunka időre. Eben a kisvárosban nagyon kicsi a forgalom , és nem is
fizetik meg az embereket rendesen , a többségük a városon kívül dolgozik, mint
ahogy az én szüleim is.
- Ma te zársz, rendben?-
Felváltva zárunk péntekenként hisz Drin nagylány már, 22 éves, és velem
ellentétben ő eljár hétvégén bulizni .
- Rendben! – nem csináltam belőle
problémát mert nincs, probléma. Folytattam a munkámat, egészen zárásig.
***
A lemenő naplemente besütött az
ablakon és a fény gyönyörűen tört meg a fa asztalokon és székeken.
- Akkor elmentem! – Drin hanyagul
akasztotta fel a kötényét és kapta fel táskáját. Ilyenkor hamar el szokott
tűnni.
- Renben! Akkor becsukom utánad az
ajtót. – a pultot megkerülve lassan lépdeltem utána.
- Ne felejtsd el bezárni az
üzletet. Ma pedig a jatt a tiéd!… - már nyitottam volna a számat hogy
ellenkezzek de ő lecsitított, ujjával amit a szám elé emelt. A jattot mindig
felezzük . -…lebeszéltem apuval.
- Köszönöm! – értelmetlen lett
volna vitázni, mert kettőnk közül ős az erősebb jellem. Hálás pillantást
küldtem felé mire csak megrázta a fejét és kilépett az ajtón.
Kivettem farzsebemből a kulcsot és
az ajtót gondosan magamra zártam. Elfordítottam a „nyitva” táblát hogy „Zárva”
felhívással tartsa távol a vevőket, mert most jön a munkám legnagyobb de egyben
legjobb része. Mondjuk nem nagyon féltem itt egyedül lenni . Az emberek, sem a
korombéliek sem az idősebbek nem vandálkodtak az utcán ilyenkor, se máskor.
Lassan a kedvenc sarkomhoz sétáltam
miközben kibújtam a tornacipőmből. Egy régi zenegép lapult ott, néha az idősebb
vendégek keresnek benne régi számokat, de nekem is megvoltak a saját
kedvenceim. Átnyúltam a jattos üvegért a pulton és bele markoltam . A pultra
szórtam pár negyed dollárost,és egyet kiragadva közülük , bedobtam a zenegépbe.
Benyomtam a kedvenc számom , és elmosolyodva hátráltam el a géptől. Még
feldobtam gyorsan egy széket az asztalra és azt az egy lent maradtat magammal
húztam . Hallottam, ahogy a zenegép kattan , tehát a lemez a helyére érkezett.
Leültem a székre és vártam, hogy elkezdődjön. Majd teli torokkal énekelhessen
én is a kedvenc dalomat.
Imádtam a
munkámnak ezt a részét. Soha nem zavart meg senki , általában nyugodt voltam
mint a város. Ritkán tudott megzavarni bármi is. Épp úgy, mint Stratford,
utcáit. Kicsiny szülővárosom nyugalmát ugyanis csak egyetlen dolog tudta
felbolygatni, egy fekete Range Rover, de az minden alkalommal fenekestül. Az
utcák nyugalma olyankor megváltozott, néhol lányok tömege szaladgált az utakon,
de ha nem is , akkor is lehetett érezni az állandóan kukkoló szemeket magadon ,
még ha nem is téged várnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése