15.fejezet '...az emberek meglesnek... '

- Szerintem ez jó lesz! – Mondta és felállt a zongora elől .

- Szerintem elég hamis. – húztam el a számat. Fájt a torkom, talán megerőltettem. Nem bírtam ki hogy kezemmel ne fogjak rá és masszírozzam kicsit, bár ettől igazán nem lett jobb. Ilyenkor átkozom a cigarettát.

- Szerintem elég jó volt úgy hogy be se melegítettünk. - erősködött és felvette a földről táskámat.

- Mit csinálsz? – kérdeztem kissé hisztérikusan .

- Ne parázz csak kikísérlek a suli elé. – mosolyodott el és vállára kapta táskámat.

- Ami azt illeti rohannék , szó szerint, mert még haza kell menjek a cuccomért. – mondtam kicsit kelletlenül. Ha lehet akkor inkább kerülném a kérdést, hogy milyen cuccomért, ezért felé nyújtottam a kezemet és jeleztem óvatosan táska pántom után nézve, hogy adja oda a táskámat.

- Elviszlek. – jelentette ki és megindult az ajtó felé .

- Justin erre igazán nincs szükség! – azt nem akartam hozzátenni hogy nem igazán akartam vele lenni. Hangom kislányos volt, és a szokottabbnál kicsit, szinte észrevehetetlenül magasabb.

- Félsz tőlem ? – kinyitotta az ajtót és lábával megtámasztva azt hátrafordult felém . Mosolya ellenállhatatlan volt, szemei pedig szebben csillogtak egy kölyök kutyusénál is. Mintha ő könyörgött volna, hogy elvihessen. Határozottan biztos vagyok abban, hogy ez fordítva szokott lenni és hogy azt amit most eldöntöttem talán meg fogom bánni.

- Nem félek tőled, de akkor menjünk! – nagy lendülettel indultam meg felé majd mentem el mellette és a folyosó közepén megállva, neki háttal, vártam meg hogy becsukja a terem ajtaját.

- Csak ön után hölgyem!- alig egy centire ált meg tőlem. Ruhám szélét súrolta karjával. Testemen végigfutott a hideg. Megforgattam szememet majd elindultam az iskola kijárata felé.

- Ennyire sietsz valahová? – be kellett érjen hogy utána felvegye a tempómat, de ez az ő hibája mert megtorpant. Gondolom nem ezt a reakciót várta. – Figyelj ha nem akarod akkor nem erőltetem ezt a hazaviszlek dolgot. – megállt ismételten mire én is megtorpantam.

Mi ez valami lelki terror? Egyáltalán miért adom be a derekamat minden kérésére, vagy felajánlására? Nem lenne egyszerűbb mondjuk azt mondani hogy „ Viszlát! ” ?

- Nincs semmi baj! – fordultam meg óvatosan és könnyedén. – Csupán sietek. – mosolyodtam el , meglepő módon őszintén .

- Randid lesz?- mintha lenne egy kis számonkéréshangjában, de elengedtem fülem mögött.

- Nem. – mondtam és felé lépve megfogtam könyök hajlatánál noszogatásképpen, hogy induljunk meg.

- Akkor biztos a barátodtól kapsz ilyen szép karkötőket. – megindulás helyett csuklómra fogott és tanulmányozni kezdte az ékszert.

- Nem tőle kaptam… - na most légy okos Aisa. De miért keresek kifogást? Mert nincs helye a kérdésben a ” barát” szónak. Azt sem tudom miért és kitől kaptam. –… csak megtetszett egy kisboltban.

- Értem. - tudta le hamar így ismét el tudtunk indulni a kocsi felé.

- Szeretnélek kicsit jobban megismerni. – mondta mosolyogva. Zsebéből előhalászta kocsi kulcsát, és kinyitotta a kocsit. Kicsit váratlanul ért kijelentése.

- Miért akarsz megismerni?- hiszen sosem akart meg ismerni.

- Csak tudni szeretném, hogy akit régen olyannyira bántottam, most hogy van. – mondta miközben kinyitotta a hátsó ajtót és betette a táskámat az anyós ülés mögötti székre.

- Lelkiismeret furdalásod van? – kérdeztem félve, nem voltam benne biztos, hogy nem fog kiröhögni.

- Ami azt illeti a múltkor elég hülyén éreztem magamat. – húzta el féloldalasan a száját. – Nem emlékeztem rád, és az igazat megvallva én nem gondoltam volna, hogy téged ez ennyire bántott. – becsukta a hátsó ajtót és a kocsinak féloldalasan nekitámaszkodva boci szemekkel nézett le rűm.

Az istenért nem tudtam volna most arra koncentrálni, hogy elkések a munkából, ha nem indulunk . Én is nekidőltem ugyan úgy a kocsinak mint ahogy ő. Egymást lestük, és én biztosan nem tudtam most őt hová tenni. Mit mondhatnék neki most erre? Azt hiszi hogy így minden megoldódik?

- Bántott. De ezért nem kell most a kedvemben járnod. - mondtam ki végül a kegyetlen gondolatot ami az első megérzésem is volt egyben .

- Nem fogsz a közeledbe engedni egyhamar igaz ? – kifújta benntartott levegőjét és kínosan lehajtott fejjel vigyorogni kezdett.

- Miért akarsz a közelembe kerülni? – ösztönösen kérdeztem vissza. Karjaimat összefontam mellem alatt.

- Ne kérdezd mert én sem tudom. – mondta komolyan. – Amúgy meg látok benned spirituszt. Talán ennyi. – vonta meg vállát hanyagul.

- Akkor megyünk ? – nem tudtam jobbat mondani az előző reakciójára. Viszont mégiscsak kötelességeim vannak.

- Ahogy szeretnéd. – vigyorodott el. Megkerülte a kocsit miközben én kinyitottam az eddig rémisztőnek talált fekete kocsi ajtaját és beültem magas ülésére. Szememmel halványan követtem mozdulatait, nem mertem közvetlenül ránézni, csak úgy a szemem sarkából.

- Nem lakom messze… - zavart a csend és nem tudtam mit felhozni témának.

- Először is… - egy furcsa mosolyt villantotta rám majd váratlanul felém kezdett hajolni, tutira belepirultam, megfagyott minden eddigi mozdulatom. Megtámaszkodott fejtámlámnál, és másik kezével „átkarolt”. Olyan lassúnak tűnt ez a pillanat. Az arcom pedig már égett. Szemeit enyémbe vájta, és nem engedett szabadulni tőlük. Most ugye nem akar…?

- Justin mit csinálsz? – arca már vészesen közel volt az enyémhez mikor rászóltam. Amennyire tudtam belepasszíroztam magamat az ülésbe. Valljuk be , kellemetlen helyzet volt, és én ki akartam szállni a kocsiból. Most!

- A biztonsági övet be kell kötni, vagy elég csúnyán fizetnek. – önelégült mosollyal elhajolt tőlem, és kezében már ott tartotta a fekete szalagot, amivel egy laza mozdulat segítségével a székhez „bilincselt” . Nincs menekvés.

Annyira tehetetlennek éreztem magamat a közelébe, annyira gyengének, annyira befolyásolhatónak. A régi érzelmeim irányítanak. Akkor bármit megtettem volna, hogy ennyi figyelmet kapjak tőle. És most eltörpül ezek mellett a fájdalom amit évekig nap mint nap felszakított egy sebet. A nagy Justin Bieber most csak játszik velem. Ugyan-úgy ahogy akkor, régen. Én pedig ma kiestem a mi kis „játékunkból”.

- Sikerült volna egyedül is. Ha pedig simulsz, akkor ne ruhába simulj! – ezt a „simulós” beszólást egy nagyon régi ismerősömtől nyúltam, nem is tudom miért ez jött a nyelvemre.

- Visszatért a harapós Aisha. Wow! – kuncogása miközben bekötötte magát kissé kizökkentett flegma képtartásom alól és egy kicsit elmosolyodtam.

- Indulunk? – kérdeztem szemöldök felhúzva, hogy még is reagáljak az előző kis kuncogására.

- Ahogy a hölgy parancsolja! – a kocsit sebességbe vágta majd gázt adott, a kerekek kipörögtek a kocsi alatt. Nem is ez zavart. Talán nem is zavart semmi, de azt a vigyort, ami az arcán terült el, meg kell említeni mert évek óta nem láttam ilyen lábbizsergetős vigyort.

- Az Andersen utcában lakom. – mondtam ismételten csak, csendtörőként. Nem mintha annyira beszélgethet nékem lett volna , de az biztos hogy jobb vele bármi badarságról beszélgetni mint csendben ülni mellette, és kínlódni a vággyal hogy csak bámuljam és elmerüljek benne.

- Az tőlünk nagyjából 3 utcányira van. - bólintott és bekanyarodott a főútra.

Nem bírtam tovább , inkább könyökömet az ablakhoz támasztottam, és bambultam kifelé az ablakon , Az utcán nem voltak sokan de éppen elegen. Láttam ahogy az emberek az utcán meglesnek. És legszívesebben megkérdeztem volna tőlük, hogy mit néznek? Nem láttak e még fehér embert? Aztán rájöttem, hogy nem is engem néznek, hanem a kocsit, amiben ülök. Azt a kocsit, aminek az ablakán belülre soha nem lehetett belátni mivel sötétített. Ezek szerintem engem sem látnak és nem is engem néznek. Pedig ha néznének, vagyis látnának, akkor amit most nagyon néznének az az, hogy egy ilyen senki mint én, itt ülök a rejtélyes kocsiban . Ekkor jöttem rá csak igazán hogy jelen pillanatban , azt sem tudom, hogy hol vagyok. Azt sem tudtam, hogy itt kéne-e üljek. Helyes-e egyáltalán, hogy én ilyen „viszonyba”- még ha csak beszélgető viszonyba is- vagyok a mellettem ülő sráccal. Hisz ezek az emberek azt hiszik, hogy ebben a kocsiban egy személy ül, vagy még esetleg egy másik srác, akit ez az egy személy a legjobb barátjának nevez, évek óta. Mivel érdemeltem én ki egyáltalán, hogy itt üljek? Pont én, akit sosem érdekelt ennek a kocsinak a belseje?

- Melyik házban laksz? – hangja kizökkentett gondolataimból én pedig felkaptam a fejemet. Hamar megláttam a házunkat, mert éppen a mellett mentünk el majdnem.

- Itt! – talán kicsit hangosra sikeredett, és az ujjamat is belevertem az ablakba mikor hirtelen meg akartam mutatni neki, hogy hol álljon meg. A kocsi lefékezett, a vártnál sokkal gyengédebben, pedig azt hittem, hogy majd nagyot fékez, de nem.

- Akkor megjöttünk! Gondolom, sietsz tovább. – Kikapcsolta magát, és kiszállta a kocsiból.

- Ahham. – még jó hogy az ajtónak mondtam. Ez kicsit bosszantott. Ki akartam szállni, da az ajtó nem nyílt ki. Próbáltam még egyszer, de nem sikerült. Most akkor beragadtam vagy mi a fene?- Justin! – szóltam neki, bár nem hiszem, hogy hallotta. Rá egy pillanatra azonban kinyílt az ajtó.

- Bocsánat!- Mondta és az ajtó oldalán kikapcsolta gondolom a gyerekzárat. – Tegnap én vigyáztam a húgomra, és félő volt, hogy míg egy percre elmentem neki csokiért kimászik valahol. – arca olyan nagybátyósra váltott. Valahogy kinéztem belőle, hogy majd elkerget mindenkit a húga körül, aki bókolna a kislánynak.

- Nincs baj! – mondtam és kifordultam az ülésből, hogy le tudjak ugrani. Ő elállt előlem és a hátsó ajtóhoz sietett. Mire kiszálltam a kocsiból és becsuktam az anyósülés felöli oldalt, már nyújtotta felém a táskámat.

- Tessék!- Kedves volt. És megvárta, míg biztosan nem tartom kezeimbe a táskát.

- Köszönöm! – vállamra kaptam majd hirtelen nem tudtam mit tegyek, nem akartam túl bunkó sem lenni. – És azt is hogy haza hoztál. - mondtam majd szép lassan megfordultam és hátrálni kezdtem. de ki tudja miért a lábaim megállítottak a járda közepén. Ő pedig még mindig a padka mögött állt, és nekitámaszkodott a kocsinak. Talán azt vártam, hogy elmenjen.

- Nem tesz semmit. De te nem sietsz amúgy valahová? – miért ne vigyorgott volna zavarodottságomon. Megráztam a fejemet majd egy egyszerű mozdulattal megfordultam.

- Csá! – integettem hátam mögé bár nem néztem vissza. Legalábbis nagyon próbáltam.

Válasz nem érkezett, vagyis lehet, hogy inkább nem hallottam, mert túlságosan összpontosítottam lépéseimre az ajtóig. Nem ment el . Tudom, hogy itt van, biztos azt várja, hogy bemenjek az ajtón, Vajon nem hiszi el hogy itt lakom? Esetlenül előhalásztam a táskám legaljáról – ahová reggel dobtam – a kulcsomat, és a zárat takarva hogy ne láthassa ügyetlenkedésemet, amit persze ő idézett elő, a leghamarabb próbáltam beletalálni a lyukba. Ami nem fordult el. Olivér már biztos itthon van , nekem marhának pedig csak be kellett volna nyitnom . Kihúztam a kulcsomat a zárból, kis bosszankodás után , talán még káromkodtam is halkan, majd nagy lendülettel be esetem az ajtón és belöktem magam után pont úgy hogy ne csapódjon.

- Megjöttem! - …

… Szememet zavarta egy erős fény. Biztos voltam benne hogy ismét Kim szórakozik velem így korán reggel. Nem akartam még felébredni. Vagy talán tudat alatt mégis, mert ezekután a fuvar után kezdődött el minden…